„Csurka megérkezett, bement a stúdióba, gombolt egyet a ruháján, hogy könnyebben vegye a levegőt, letette a papírjait, két súlyos öklét ráhelyezte az asztalra – az nagyot reccsent –, majd a technikai helyiségben a keverőpultnál ülő tündéri hölgy csak annyit mondott: „Na, Pista bácsi, kezdje, hadd kapjanak aprófosást megint az SZDSZ-esek.”
Győri Béla memoárkötetéből idéztem (Vasárnapi Újság különkiadás, 2014). S nem véletlenül. Épp az imént jelezte portálunk, milyen brutális liberális provokáció történt a Nemzeti Színházban. Meg történik ilyen az élet minden terén, naponta ki tudja hányszor. Csakhogy aprófosást ma már nem annyira az SZDSZ-ivadékok kapnak, hanem inkább mi – tőlük.
Csurka István a fentebbi felszólítást 1990. január 14-én kapta. Egy olyan időszakban, amikor sokan azt hitték, hogy a szovjet kolosszus maga alá temeti önmagát, és végre eljön – Csurka szavaival – az „új magyar önépítés” ideje. Amikor, legyenek bármilyen nagyhatalmi konstellációk, élhetjük életünket, s nem lesz többé árgus szem, amely előbb megfigyel minket, mint áldozatait, aztán lecsap rájuk büntetlenül.
Ma már tudjuk, hogy nem ama „új magyar önépítés” jött el, hanem éppen az ellenkezője. Az önleépítésé. Mert beszélhetünk bármennyit emelkedő, megújuló nemzetről, ha ennek nem látjuk igazán a nyomait. Mert ha van két olyan stratégiai ágazat, ami nélkül nincsen ilyen nemzet, akkor az a média és az oktatás. S hogy, hogy nem, pont e kettőre tenyereltek rá leginkább idegen, sőt ártó kezek.
Többször leírtam, s nyilván nem egyedül, hogy a mégoly átkos kádári időkben is ezerszer jobb volt a szerkesztés, újságírás, könyvkiadás- és terjesztés, mint azóta. Mert bármennyire is megszabta az aczéli gépezet, kiről, miről lehet és nem lehet szólni, nem engedte meg az amerikai konzumidiotizmus megjelenését, vagy közerkölcsöt, pláne nemzeti jelképeinket sértő tartalmak megjelenését.
Ma már ez is másképpen van, ezért aztán tagadhatatlan irigységgel olvasom Győri Béla jelzett könyvét. Merthogy volt egyszer egy Vasárnapi Újság, ami, írja Győri, „a miértektől volt hangos. Az emberek beszélni és kérdezni kezdtek. Felszakadtak az évtizedes sebek. Beindult az ellenbeszéd áradata is. Az MSZMP legutolsó kongresszusán újságíróként beszélgettem a nagy tanácskozáson részt vevőkkel. Faggattam többek között az egyik küldöttet, a határőrség országos parancsnokát. Mosonmagyaróvár 1956-os botránya érdekelt. Semmitmondó válaszokat kaptam, de megtudtam, másnap futárokat küldött szanaszét az országban az egykori résztvevőkhöz, határőrökhöz. Parancs: a pofátokat helyezzétek súlyba, hallgatni, semmire nem emlékezni, mert a felhevült újságírók már szimatolnak.”
Ám a szellem kiszabadult a palackból, s egyre többen emlékeztek. Emlékeztek gyilkosokra és áldozatokra egyaránt. És olyanokra, akik sohasem „adták el a lelküket”. Lélegzetelállító históriákat örökített meg róluk is Győri. Álljon itt belőlük mutatványul az alábbi:
»Pár hónapra műsorvezetőnk lett Kulcsár István, a cég korábbi moszkvai és New York-i tudósítója. Kulcsárt óriási munkabírású embernek ismertem meg. Tájékozottsága a világ dolgaiban fölényes. Nem volt könnyű együtt dolgozni vele, de azért becsültem és kedveltem.
Egyszer műsorba került Szeleczky Zita művésznő. Kulcsár kikelt magából, és üvöltözve közölte velem: „Ha ezt a fasiszta kurvát beteszed a műsorba, én távozom!” Tüstént szóltam Király Editnek: „Szaladj le a magnóddal a Pagodába, ott pletykál Gobbi Hilda, fehéren-feketén kérdezd meg tőle, fasiszta volt-e Szeleczky Zita.” Úgy történt, és Editnek rögtön válaszolt a művésznő: „Micsoda? Még hogy a Szeleczky fasiszta volt? Az anyjának a p…ját, aki mondta! Hogy lett volna fasiszta a Szeleczky? Hülye volt a Szeleczky a politikához, de ragyogó művésznő volt. Döglött érte a közönség. Én is kedveltem.”
Ezt mondta a Vasárnapi Újságban a tántoríthatatlan baloldali, zseniális művésznő, Gobbi Hilda. A műsorban Szeleczky énekelt tehát. Kulcsár, mivel szavatartó ember volt, távozott körünkből.«
Szinte félve teszem fel a kérdést, elképzelhető lenne-e ez a jelenet – ma? Az, hogy aki fasisztázik, önként távozik? Kulcsárban, igen, legalább volt annyi tartás, hogy nem másította meg a szavát. Leégett és távozott. És elképzelhető lenne-e napjainkban, hogy egy baloldali művész kiálljon jobboldali művésztársáért, mint tette Gobbi Hilda?
Lapozom tovább Győri karcsú, mégis oly sokatmondó kötetét. Megakad szemem a szovjet ármádia 1991. június 19-én bekövetkezett kivonulása akkori megünneplésére emlékező fejezetén (Búcsú Szergejtől és töltekezés igékkel).
»Az oroszok kivonultak. A Vasárnapi Újságnál elhatároztuk, hogy méltóképpen ünnepeljük meg ezt a nagy történelmi eseményt. Országszerte szervezték a búcsút. Elhatároztuk, hogy az ország legmagasabb pontján, a Mátrában, a Kodály-kápolnában búcsúztatjuk a szovjeteket, Te Deum-os misével. A kápolnában harmóniumozott egykoron és imádkozott, szemlélődött Kodály Zoltán. Szakrális hely. A Kodály-kápolna Kacsik Árpád, a mátraszentimrei plébános egyik filiája. A kápolna harmóniumához meghívtuk Fasang Árpád orgonaművészt kántorizálni. A hálaadó szentmisét Kacsik Árpád mutatta be. Meghívtuk a kápolnába, hogy mondjon beszédet Kónya Imre, a kormányzó párt, az MDF frakcióvezetője, és a veretes beszédű Für Lajost, hogy szavaival intsen búcsút a Vörös Hadseregnek. A Vasárnapi Újság teljes műsoridejét a búcsúnak szenteltük. Király Edit vezette a műsort. Szokás szerint reggel hatkor kezdtünk. Bár nyár volt, Edit fázott, remegett a kora hajnalban, nem annyira a hideg miatt reszketett, hanem a különleges történelmi perc hatására. A mise előtt a sekrestyében várakozva a plébános kezébe is nyomott egy miseboros, tokaji szamorodnis üveget, mondván: „Húzd meg Editke, majd elmúlik tőle a remegésed.”
Edit szép hangján beköszönt az éterbe: „Itt a Magyar Rádió, itt a Vasárnapi Újság. Búcsút és szentmisét közvetítünk a Mátrából, a Kodály-kápolnából. A szentmisét bemutatja Kacsik Árpád plébános…” A kóruson Fasang Árpád megszólaltatta a harmóniumot, és énekelt: „Buzgó szívvel ünnepelünk e szép ünnep reggelén…” A kápolna zsúfolásig megtelt. Felettünk angyalok szálltak át a magas égen… A rádió keverőasztalánál én voltam a karmester. A hátamon a hideg futkosott, én is remegni kezdtem. Egymás után hangzottak el a megemlékezések. Für Lajos egyetemi tanár prófétai hangot ütött meg. A rendszerváltás egyik leghitelesebb beszéde volt. A szentmise után levonultunk a mátraszentimrei plébániára. Nagy-nagy derűvel és reménységgel koccintottunk erre a negyvenöt éve várt napra.«
Mindez tehát 1991-ben történt. Azóta csaknem negyedszázad telt el. Vagyunk viszont, nem is kevesen, akik arra várunk, hogy a szovjet megszállóknál is veszedelmesebb más megszállók másfelé vegyék végre az irányt. És ne csodálkozzanak, ha addig is azt kapnak, amit egykor a keverőpultnál ült tündéri hölgy emlegetett.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
