Van helye a józan észnek, mondhatnók, de persze nem a „kifinomult emlékezetpolitikájú”-ak körében: ott a szemellenző használata ma is kötelező. Más a helyzet viszont a történészek körében, persze. Merthogy végképp megbuktak a Hóman Bálintot megbélyegzők: a jeles tudós, történész és néhai kultuszminiszter, állításaikkal szemben, nem volt véresszájú antiszemita.
A Rubicon történelmi magazin 2015/4. számában Ujváry Gábor történész elemzése (Hóman Bálint rehabilitálása) igazi újdonságokkal szolgálhat. Ismeretes: március 6-án a Fővárosi Törvényszék elsőfokú, jogerős döntésével bűncselekmény hiányában felmentette Hóman Bálint néhai vallás- és közoktatásügyi minisztert a háborús bűntett vádja alól, s hatályon kívül helyezte az ellene 1946-ban meghozott népbírósági ítéleteket. Ujváry mostani elemzése ennek indokait ismerteti.
Rámutat mindenekelőtt egy sor perdöntő tényre. Hómant egyfajta „kényszerű németbarátság jellemezte”, mivel a „különutas politiká”-t nem tette lehetővé hazánk második világháborús geopolitikai helyzete azok után, hogy az összes környező ország (a Szovjetunióval egyetemben) szövetségese volt a Német Birodalomnak, s a vele szemben fellépő Jugoszlávia pedig 1941. április 10-én megszűnt létezni. A szovjet és a német kolosszus között lehetett csak választani, s akkor már az utóbbi választása még mindig szerencsésebb, mint az előbbié, vélte Hóman. A Németországgal való külpolitikai orientáció mellett azonban a belpolitikai függetlenség híve volt.
Azt is kidomborítja, hogy Hóman egyáltalán nem kívánta a „népi erők” érvényesülésének megakadályozását és a fennálló társadalmi berendezkedés konzerválását, sőt éppen ellenkezőleg, a tehetséges paraszt- és munkásrétegek középosztályba emelését sürgette, a népi írók jobbszárnyához hasonlóan.
De ami talán a legfőbb: nem tartozott a „véresszájú antiszemiták” közé. De idézzük erről Ujváryt! „Csak a sokak által „zsidóuralomnak” tartott Tanácsköztársaság reakciójaként, 1919 után vált antiszemitává, oly sok, a zsidókkal szemben korábban teljesen toleráns és befogadó értelmiségi kortársához hasonlóan, akik mindnyájan meggyőződéssel vallották, hogy a gazdasági és a kulturális kulcspozíciók részbeni megszerzését követően a zsidóság 1919-ben a politikai hatalmat is megkaparintotta.”
Hóman, teszi hozzá, amúgy sem tekintette egységesnek, homogénnek a hazai zsidóságot, ráadásul a zsidókérdés rendezése során „nem gondolt erőszakos, súlyos jogfosztást jelentő megoldásra”, ugyanakkor nem rejtette véka alá, hogy „a szükséges szociálpolitikai intézkedések végrehajtása csak a nagy vagyonok részbeni megadóztatásával lehetséges. Mivel azokat a zsidók lakosságon belüli arányszámukhoz képest sokszorosan felülreprezentáltan birtokolták, a kisajátítás kétségtelenül érzékenyebben érintette volna őket, mint a keresztény nagytőkét.”
A zsidókérdésnek, amint Hóman szentesi beszédében (1938. március 6.) kifejtette, két alapvető oka van: gazdasági és világnézeti.
„A gazdasági ok, amely az elégedetlenséget kiváltotta, a zsidóság aránytalan befolyása és részesedése gazdasági téren, az ipar, a kereskedelem és a hitelélet vállalataiban, aminek kettős oka van: egyrészt a zsidóság ez irányú képességének fejlettsége, másrészt a magyar társadalom közönyössége, a mezőgazdasági és értelmiségi pályák előtérbe helyezése.”
Világnézeti szempontból a kérdés alapja az, hogy a zsidóság aránytalanul vesz részt a kulturális életben és a sajtóban, amely egyes zsidó elemeknél, különösen az újonnan jötteknél, a magyartól idegen szemlélettel párosul.”
Ujváry nyomatékosítja, hogy Hóman a kérdés rendezése során csak törvényes kereteket fogadott el, ugyanakkor „a magyarokat is kárhoztatta, amiért nem mennek elegen gazdasági pályákra s nem fordítanak kellő figyelmet gyermekeik nevelésére, művelődésére”. Ebben sem állt egyedül kora nemzeti-keresztény értelmiségi környezetében, éspedig olyannyira nem, hogy a korszak vezető (többnyire a katolikus klérus soraiból kikerült) pedagógusai (kiváltképpen Bíró Ferenc SJ, Bangha Béla SJ, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Petruch Antal SJ, Szívós Donát OSB, Tóth Tihamér) is váltig panaszkodtak emiatt.
Hóman mindemellett a Nemzeti Múzeum és a Teleki Intézet elnökeként „a lehető legenyhébben hajtotta végre az irányítása alatt álló intézményekben” a zsidótörvényeket, „1944 tavaszán és kora nyarán pedig sikerrel kezdeményezte számos zsidó tudós és művész mentesítését. A deportáltak sorsáról szóló híreket nem is hitte el és teljesen irracionálisaknak vélte: az Auschwitz-jegyzőkönyvek valódiságában komolyan kételkedett.”
De Ujváry elemzése számos további (eleddig vagy nem ismert, vagy elhallgatott) tényt is közöl Hóman peréről és a Magyar Tudományos Akadémiából történt kizárása körülményeiről.
Megtudjuk belőle, hogy az ellene való vádpontok között az is szerepelt például, hogy a „Magyar középkor” című, németül kiadott művét – ami a Hóman-Szekfű-féle Magyar Történet általa írt fejezeteinek kis részben módosított változata volt – Hitlernek is megküldte, továbbá, hogy 1940-ben előadást tartott Berlinben a német-magyar sorsközösségről. (Ez magyarul és németül meg is jelent akkor, majd 1945-ben indexre került.) Újváry ehhez lakonikusan csak ennyit fűz: „Önmagában ezt a tényt semmiképpen sem lehetett volna háborús bűncselekményként értékelni.”
Perében Hóman kijelentette: „Közvetlen munkatársaim kiválasztásánál minden politikai előítélettől mentesen, a képességek és arravalóság mérlegelésével jártam el.” E vélekedését az ellene folytatott per során többen is megerősítették. Most elég legyen csak három példával szemléltetnünk ezt. Bacher-Bodrog Pál, az Országos Magyar Izraelita közművelődési Egyesület ügyvezető elnöke elmondta, hogy Hóman segítette a zsidó színház 1939-es, Goldmark teremben történt alapítását és fenntartását. Wertheimer Adolf, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat elnöke pedig, hogy a Rabbiképző Intézet felújítására igen jelentős összeggel járult hozzá, támogatta a „Monumenta Judaica” köteteinek megjelentetését és Marczali Henrik történész számára jelentős életjáradékot biztosított. Eckhardt Sándor, a jeles irodalomtörténész arról beszélt, hogy Szekfű Gyula zsidó felesége érdekében is közbenjárt.
Végül, de nem utolsósorban, ami igazi nóvum Ujváry elemzésében, Hóman akadémiai tagságától való megfosztásának ismertetése. Egyenesen hajmeresztő információval szolgál:
„Az Akadémia 1945. március 7. és október 29. közötti elnöke, a Hómannal korábban feszült viszonyban álló Kornis Gyula már az 1945. május végi nagygyűlésen – mindenki által érthetően Hómanra célozva – kijelentette: »Akadémiánktól egyesek valami bűntudatot, mea culpá-t követelnek. Az Akadémia azonban nem érezheti magát valami külön bűnösnek. Vajon tehet-e az Akadémia arról, hogy harminc egynéhány éves korában megválaszt egy kiváló fiatal történészt, aki azonban később a politika területére lép és szélsőséges jobboldalivá torzul?«.”
Hóman tagságtól való megfosztása mellett ugyan mások is síkraszálltak (Moór Gyula jogfilozófus, Váczy Péter középkorász és a néprajzosból lett politikus Ortutay Gyula), de ami egyszerűen letaglózó, az Kornis Gyula (1885-1958) magatartása. Kornis professzor ugyanis piaristaként, filozófusként és művelődéspolitikusként valóban komoly szellemi tőkét jelentett a két világháború között. A származásánál fogva világképét döntően meghatározó germán szellem analizáló és a magyar gondolkodás inkább szintetizáló mivoltát szerencsésen egyesítő művei mindmáig nélkülözhetetlenek, ráadásul közülük az egyik 1945-ben indexre is került (A magyar politika hősei, 1940), amiért benne Zrínyit és Rákóczit egy lapon említette Horthyval. És mégis – vélhetően személyes okoknál fogva, karrieréhségtől vezettetve – tudóstársa ellen fordult 1945-ben!
Fölöttébb érdekes kordokumentum ehhez amúgy Mátrai Sándor cikke (A népügyészség rendkívül érdekes állásfoglalása Kornis Gyula mellett. Demokrácia, 1945. augusztus 19.), amely idézi a népügyészség állásfoglalását:
„Köztudomású, hogy a demokratikus Magyarország felépítési munkájában vezető szerepet vállalt pártpolitikusok – a Szociáldemokrata Párt kivételével – alkalmasnak találták a törvényt, hogy a zsidókérdés nyugvópontra jusson. Egyedül tehát az a körülmény, hogy Kornis elfogadta azt a zsidótörvényt, mely gazdasági téren húszszázaléknyi állást biztosított az ötszázaléknyi zsidóságnak, nem lehet olyannak tekinteni, hogy ezért az ifjúság nevelésétől elzárassék. Különösen politikai tekintetben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Kornis volt vezetője annak a disszidens csoportnak, mely a legveszedelmesebb kalandorpolitikust, Imrédy Bélát, amikor a második zsidótörvényjavaslattal előállott és diktatórikus törekvéseinek nyílt jeleit kimutatta, leszavazta.”
Vagyis eszerint Kornisnak a „szélsőséges jobbodaliság”-tól való irtózása már korábban kezdődött? Mindenesetre – amint a Diós István és Viczián János által jegyzett Magyar Katolikus Lexikonban olvassuk – Kornis 1948. április 16-án akadémiai tagságáról lemondott.
Vele szemben Hóman nem törekedett az új hatalomnak „megfelelni”. Meg is lett az ára, tehetnők hozzá. Amikor a rabbörtönben tollat, papírt és könyveket kért, hogy megírja a magyar középkor történetét, nem kapta meg őket. Viszont, ha jócskán halála után is, az legalább mégis bebizonyíttatott és kimondatott, hogy a jeles tudós, történész és kultuszminiszter nem volt véresszájú antiszemita.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
