Március 27-én volt félszázada régi Nemzeti Színházunk felrobbantásának. Merthogy a létező szocializmusban ez is lehetséges volt. Megfosztani a közönséget az igazi Tháliától, tudva, hogy annak előadásai, még ha burkoltan is, a fennálló rendszerrel szembeni ellenállást is kifejezik.

Csakhogy eltüntetésének ebben rejlő okát ügyesen el kellett ám palástolniuk az elvtársaknak. Hiszen akkor még milliók éltek abban az atmoszférában, amit nemzetünk legjelesebb, pályájukat még a Horthy-korszakban elkezdő vagy éppen már abban kiteljesítő színészei alakítottak, élükön a Beke Albert irodalomtörténész-kritikus által méltán „színészkirály”-nak nevezett Páger Antallal.

Akik felkiáltójelek voltak tehát mind a moszkvai, mint a budapesti vezetésnek. Hiszen olyan gárdáról volt szó, amelyiknek nem foghatta le a kezét olyan könnyen se Rákosi, de Kádár. Ha őket nem tudták elvárásaik szerint megfegyelmezni, viszont magát az általuk felvirágoztatott intézményt „kordában kellett tartaniuk”, vagyis elementáris hatását mindenesetre határozottan csökkenteniük kellett.

Mindenesetre persze erről nem szól a Néphazugság 27-i számának cikke (Szemere Katalin: Átkozódva zokogtak a Blaha Lujza téren). Ettől függetlenül tanulságos információkat oszt meg. Idézi a Nemzeti akkori ügyelőjét, Kadelka Lászlót, aki „jól emlékszik az utolsó előadásra és a robbantás pillanatára is”.

Szerinte „a színház riasztó állapotára és a kettes metró építésére hivatkozva robbantották fel a Nemzeti Színházat. Azt állították, nem biztos, hogy a fúrással járó talajmozgást kibírja az épület. Aztán úgy hírlett, a metró miatt nem is volt erre szükség. Kadelka azt meséli: a Csokonai utcában álló víztorony (ez ma is ott van) látta el vízzel a Nemzeti hidraulikáját, és a két épületet összekötő alagút állhatott útjában a metrónak.”

Megtudjuk azt is, Kadelka engedte le utoljára a függönyt: a búcsúelőadás a Lear király volt Básti Lajos főszereplésével: „Az egész társulat a színfalak mögött siratta az épületet. Gelley Kornél zárta az előadást. Az utolsó mondatoknál a sírással küszködött, a bohócot játszó Kálmán György súgott neki. Hosszú, tüntető tapsorkán zárta az előadást.”

Roppant fontos volt a történés időzítése. Március idusán mégsem illett, ugye. Viszont ott volt 27-e, a színházi világnap. A robbantáskor a színtársulat „az EMKE étterem emeletén nézte zokogva, átkozódva, ahogy leomlik a homlokzat”.

No de a régi Nemzetit elsiratók tudták persze, hogy a színház állapota és a metró építése csak áttetsző ürügy volt. Más magyarázat kelt hát szájról szájra. Eszerint Brezsnyev 1965. január 29-i budapesti látogatásakor Kádárral kocsikázott, s elképedve nézett Nemzeti Színházunk patinás épületére. Mihelyst megtudta, mi székel benne, felháborodva megjegyezte: „No de, kérem, mi az, hogy maguknak Nemzeti Színházuk van? Jegyezzék meg, csak egy színház van, és az is nálunk, Moszkvában!”.

A történet szerint ezt követően született meg a döntés teátrumunk lebontásáról. (Ami utána épült s szintén a nemzeti nevet viselte, árnyéka sem volt már a réginek.) Az, hogy tényleg így volt-e vagy nem, nem változtat a lényegen, az akkori nagyhatalmi célon: megfosztani a közönséget az igazi Tháliától, tudva, hogy annak előadásai, még ha burkoltan is, a fennálló rendszerrel szembeni ellenállást is kifejezik.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info