Még mielőtt magyarázkodnunk kellene, leszögezzük: Norman G. Filkenstein – aki holocaust-túlélő szülők gyermeke – használta címünk utolsó szavát könyvében (A holokauszt-ipar. Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről, 2003). Mindezt annak kapcsán idézzük, hogy a Mazsihisz honlapja csütörtökön arról adott hírt, „Galíciai mítosz címmel nyílt kiállítás Bécsben csütörtökön a Bécs Múzeumban (Wien Museum), a tárlat lengyel, ukrán, osztrák és zsidó szemszögből mutatja be a régió történetét”.

A hírcikk szerint az 1722-től a Habsburg Monarchiához, és az első világháború végén a térképről eltűnő Galícia korántsem volt eldorádó. Reá „a szegénység és a visszamaradottság volt jellemző”.

Érdekes. Eddig úgy tudtuk, hogy ahol a nevezett négyek közül a negyedikek megjelennek, felvirágzás következik be az élet minden terén. Vagy eszerint ez mégis csak egy mítosz? Vajon e tárlat mivel magyarázza ezt látogatóinak?

Fogas kérdés, ám ezt elősegítendő, ismét csak idézünk. De nem, nem antiszemita művet, hanem egy francia író-testvérpár, Jérôme és Jean Tharaud magyarul is megjelent könyvét (Ombre de la croix (A kereszt árnyéka), 1913).

Ebben elbeszélik a galíciai zsidók mindennapjait, ünnepeit. Például azt, hogy min is képesek vitatkozni olyan elkeseredetten a nászasztalt körülülő vendégek:

„Alig szolgálta fel a cseléd a levesestálat és metéltet, Amram, ki brillírozni akart vejével, azt a kérdést vetette koncul a vendégek közé, vajon ha egy vendég beleejti a levesestálba azt a kis pergamendobozt, melyet ima közben a homlokon hordanak, szabad-e a levest megenni? És valamennyien ugyanakkora mohósággal vetették magukat e témára, mint imént a levesestálra, egy harapást sem mulasztva el emiatt: a sebesen pergő nyelvek úgy vágták az érveket az asztal fölött egymás fejéhez, mintha szitkokat szórtak volna egymásra! A karok és fejek rángatóztak, a fekete körmű ujjak őrült táncra perdültek, miközben hol támogatták, hol elhárították az érveket. Nyilván mikor egy tisztátalan dolog megfertőz egy ételt, az étel szolgálhat még egy igazhitű zsidó táplálékául azon feltétellel, hogy a tisztátlan anyag nem tesz többet az étel hatvanad részénél. De méltányos-e ezt a hatvanszoros térfogat szabályát a pergamendobozra alkalmazni, és ha méltányos, lehetséges-e? Ki becsülheti meg valaha, mennyi izzadtság gyűlt fel a tokban, amióta nemzedékek imádkoztak, izzadtak a homlokukra erősített doboz alatt, és aztán, a doboz egész térfogatát kell-e venni, vagy csak a beléje szívódott izzadtság hozzávetőleges mennyiségét?”

Mondhatnók, ilyen mentalitás mellett nem meglepő, hogy ha e vidéken tényleg a szegénység és a visszamaradottság volt a jellemző. Mindenesetre nem bánnánk, ha a kiállításról azért részletesebben számolnának be az erre illetékesek, tekintettel arra, hogy az éremnek két oldala van. Vagy már megint csak egyfajta szemszögből vizsgálják a történelmet a holocaustiparosok?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info