Még mielőtt valaki túlzásnak vélné a fentebbi mondatot, halkan figyelmeztetjük: szokásunk szerint csak idéztünk. Merthogy az éremnek két oldala van. Az egyiket ismerjük, mind Budapestről, mind Bukarestből. A másikat viszont mintha kevésbé ismernénk. Ezért szegezzük tekintetünket most ismételten a másik oldalára.

Elöljáróban leszögezzük: ahogyan nem minden zsidó cionista, úgy, nem minden román magyarellenes. Nem mindegy azonban, hogy huzamosabb időn át egy nép vagy egy nemzet élén kik állnak. Az egyik oldalon cionisták, a másik oldalon magyarellenesek vannak-e többségben?

Ismeretes, akadt olyan román irodalmár, aki fejet hajtott Wass Albert előtt, amiért „A funtineli boszorkány” című regényében annak a románságnak állított emléket, amely testvériesen együtt él a magyarsággal. Persze van az éremnek más oldala is. Amiről történelemkönyveink zöme viszont valahogyan mindmáig hallgat.

Amik pedig nem, alig ismertek. Itt van ezek közül például Székely Mihály Budapesten 1931-ben Erdély sötét korszaka címmel megjelent kötete, amelyben tizenkét éves romániai tartózkodása tapasztalatait gyűjtötte egybe. Lapozzunk hát csak bele!

Beszámol benne mindenekelőtt arról, hogy az Erdélyt már 1918-ban megszálló román haderő, majd valamennyi, Trianon után egymást oly gyakran váltó bukaresti kormány miként akarta leginkább megtörni a magyarság ellenállását a román hegemóniával szemben: a templom, az iskola, a sajtó elvételével. Ezért, hogy a magyar diákoknak szánt tankönyveket átírták:

„»Dicsőséges hadseregünk, nehéz harcok közben Budapest alá ért és ostrom alá vette a magyarok büszke fővárosát. Vitéz katonáinknak halált megvető küzdelme diadalra juttatta minden románok álmát, a magyar fővárost elfoglalták, a magyarokat fegyverletételre és térde kényszerítettük.«

Így tanítják Romániában az iskolákban a magyar gyermekekkel, ezt kell magolni és magába szívni elszakított testvéreink új nemzedékének.”

Ott lehetetlenítették el az iskolákat, ahol csak tudták. És mivel?

„Legyünk tisztában azzal, hogy a románok kitűnő taktikusok, ami valami alattomossággal párosuló jellemvonásuk. Nem mondják meg egyenesen például azt, hogy mától fogva nincs felekezeti, tehát magyar iskola, mert tudják, hogy ebben az esetben is kifejlődne valami ösztönös önvédelmi módus a magyarság részéről, nem ezt mondják. Ők sorvasztanak, bizonytalanságban tartják a magyarságot, hogy az ne fejthessen ki semmiféle aktív önvédelmet. Azt mondják, óh, mi megadjuk a kisebbségi iskolák nyilvános jogait, de működjetek csak egy ideig mint minden államsegély nélkül működő magániskolák, hogy mi meggyőződést szerezhessünk, jó hazafiak vagytok-e, jó-e a tanítási szellem az iskolátokban, van-e jó tanerőtök? Aztán, ha egy iskola kérvényez, hogy már ideje volna a nyilvánossági jog megadása, kimegy az iskolába egy miniszteri vizsgálóbiztos, vizsgál, vizsgál, kutat, ígér, jegyzőkönyvez s a végén okvetlen talál valami kifogásolni valót, ami kizárja a nyilvánossági jog megadását.”

Azonban volt más módszer is a magyar tanerők megtörésére, sőt elsöprésére:

„Az öreg székely tanító, aki 30 év óta tanítgatja a nebulókat s már unokáit ringatja térdén, kap rövid három hónapot, hogy tanuljon meg románul. Magyar tanító, de tanuljon meg románul. Vegye elő az ábécét és magoljon, mint a hatéves gyermek. Aztán álljon oda vizsgázni a románok elé, akiknek tekintetéből gyűlölet, megvetés vigyorog rá. Hogy meggyötrik ezeket a tisztes öregembereket s a végén elbuktatják. De kegyesen adnak még neki egy hónapit a pótvizsgára. És kegyesen adnak még egyet. Persze, csak akkor tud románul, ha ők akarják, ők pedig nem nagyon akarják. S miután az illető tanerő nem bírja az állam nyelvét – mehet koldulni.”

A tanítást a bukaresti kormányok a dákóromán kontinuitáselmélet szolgálatába állították már akkor is:

„A tanítás szelleme a gyűlölet, a megsemmisítés. Egy cenzorral, akivel kerek tíz évig volt dolgom, sokat beszélgettem az oktatásnak gyűlölködő voltáról. Ezt mondta a gimnáziumi tanár.

– Nézze kérem, mi nem csinálunk titkot abból, hogy itt felesleges a románon kívül minden más nép. Akinek nem tetszik, menjen Magyarországba. Aki pedig nem megy, tessék románná lenni, mert ez Románia! S az, hogy a magyarok 1000 évig bitorolták ezt a földet, nem jogcím arra, hogy továbbra is itt garázdálkodjanak. Ez a föld a mienk volt mindig s mi rómaiak tudni fogjuk a módját, hogyan bánjunk el a bitorlókkal. Önök többnyire amúgy is elmagyarosodott románok s mi nem akarunk egyebet, térjenek vissza atyáikhoz. Ha nem tetszik, kaphatnak útlevelet és ingyen vagont.”

A román sovinizmus azonban már az iskolába való beíratás előtt is kibontakozott:

„Ha beakarod íratni a gyermeked a magyar felekezeti iskolába, megvizsgálják a neved, nincs- benne valami idegen hangzás? Ha például Gyuricza Jánosnak hívnak, akkor nem vagy magyar, mert az a Gyuricza gyanús. Ha Szent Pál Jánosnak hívnak, az is gyanús, mert köztudomású, hogy Szent Pál hagyta ott az oláhokat a közmondás szerint. Összekavarják, kiforgatják, keresik, kutatják, forgatják, sütik, főzik, még csak román nem lesz belőled.”

Az ebül szerzett hatalommal azonban alig tudott mit kezdeni Bukarest. „Országot csak adtál uram, de mit csináljunk vele? Arra az álláspontra helyezkedtek, hogy fő a hivatal, az ész majd csak megjő hozzá valahogy.”

Székely Mihály könyvéből kiderül viszont, hogy mégsem jött meg. Ennek ezernyi jele közül álljon itt az új román állam közlekedési viszonyairól való tapasztalatai ismertetése. Eszerint
szerfölött gyakoriak a vasúti balesetek, amiért szakképzetlen az újonnan rekrutálódott vasúti személyzet, amely munkavégzés közben is tanújelt adja annak, hogy mennyire szereti a pálinkát:

„A román vonatokon súlyosan botrányos pálinkaesetek játszódnak le, a közönség iszik a vonatkísérő személyzettel s ha jő az ellenőr, az is meghúzza a butykost istenigazából. Romániában, aki bennfentes, utazhat a vonaton jegy nélkül is. Tegyen a zsebébe egy fél liter törkölyt a mikor jő a kalauz, nyomja a kezébe.”

Máskülönben pedig rendre ellopják a vasútépítési nyersanyagokat:

„Mikor az arad-szalontai vasútágat építették, a vasúti kész töltést három ízben mosta el az eső, nem maradtak csak a puszta sínek. Mikor újraépítették és át akarták adni a forgalomnak, az első próbaút alkalmával leszakadt a vasúti híd, mert az anyagot nem építették bele a mérnökök, hanem ellopták. A vonaton utazott a közlekedési államtitkár is, aki román szokás szerint felpofozta a vezető mérnököt, de később együtt ették a fácánpecsenyét a banketten, amit a vasút megnyitása alkalmából rendeztek.”

Ám nincsenek különb viszonyok a postánál sem. Hosszú hetekig kell várni egy pénzutalvány kifizetésére, mindennapos a külföldről jött levelek felbontása. Ama leveleket, melyeken valamely település neve régi magyar néven van feltüntetve, eleve nem is kézbesítik.

És eközben milyen a román állam katonasága?

„A román hadseregben a vérbaj igen nagy arányokban pusztít. Ez a betegség különben szinte általános a román nép között is, különösen Moldvában. A román hadseregben ezen kívül egy súlyos fertő dühöng, a homoszexualitás. A tisztek és legénységek egyaránt rabjai ennek az elfajulásnak.”

A legfőbb vád pedig, ami a magyarságot éri a román hatóságok részéről, az, hogy „irredenta”:
„Irredenta a diák, ha románból gyönge.” Ráadásul a román kormány a már magyar tudatú zsidósággal szemben álló cionista zsidóságot lépten-nyomon a magyarság meggyöngítésére használja fel.

Végül pedig megállapítja, hogy a románság „középosztálya korrupt, kapzsi, alattomos, megbízhatatlan”, míg maga a román nép „csöndes, erőtlen, ellenálló energia nélkül”. A Trianon után is igen aktív román irredentista és szeparatista törekvésekre való tekintettel pedig így zárja művét:

„Kártyavár az egész úgynevezett Nagyrománia, amely darabjaira hullik az első szellőtől, amely akár délről, akár északról, akár keletről, akár nyugatról éri.”

„Minden román álma a magyar főváros elfoglalása” – mondhatnók könyve konklúziójaként. Arról, hogy e sarkos megfogalmazás túlzás-e vagy sem, mindenesetre nem kívánunk vitát nyitni. Csupán csak ismertettük az érem másik oldalát e témában egy újabb kordokumentummal, amelynek megítélését olvasóinkra bízzuk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info