Bizony tökéletesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy azért olyan világunk, amilyen, mert lassan nincsen benne semmi és senki sem a maga eredendő rendeltetése szerint való helyén. Amiért is a bírálat, a kritika szabadsága csak mindig egy bizonyos társadalmi szegmens privilégiuma lehet. No de hogyan is van ez?

Nem, mindezt most nem valamiféle éppen aktuális hírcikk apropóján írjuk. Ugyanis nincsen nap, amikor ne oktatnának ki bennünket toleranciából, humanizmusból lépten-nyomon mindazok, akik e fogalmakat hírből sem ismerik. Akik folyton antiszemitizmusról ajvékolnak, ha mondjuk egy elsősorban éppen általuk elfeledtetett magyar író életműve feltárásának fontosságáról nyilatkozik bárki is.

Mert itt van például Szabó Dezső esete. Akli sohasem azt nézte, ki milyen származású, hanem hogy milyen erkölcsi értékrendű, szellemi állapotú, s ezek függvényében mennyire tudja a magyarságot a maga erejéből gazdagítani?

Irányadó regényében, Az elsodort falu egyik jelenetében Farkas Miklós (Ady Endre) és Gyöngyi Oszkár (Györgyi Oszkár) beszélgetnek. Farkas Miklós kezdi az alábbi kérdéssel:

„– Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, te is antiszemita értetted a regényemet? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van?

– Nem, nem, Miklós – mondta könyörögve a fiatalember. – Te nem is lehetsz antiszemita, te, akli minden embernek hangja vagy. Te csak az igazságot írtad meg. De vannak gyilkos igazságok, melyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek. Az én fajom annyit szenvedett. Én félek, Miklós, ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök. Nem magamért, én már akár elpusztulhatnék, de szegény fajomért.

– És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?! A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a frontokon, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházakba, a mulatóhelyekre, mindenüvé, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók.

Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova ömlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarháznak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak. És hol van az én fajom, az én megrablott, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősies gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kis hivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postára, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen, vacogó foggal kell megállni a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok. Magyarország most egy mesebeli óriási koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar verejtéket isznak, az emléket ti markoljátok, ti szívjátok, ti bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faji jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus? És te, te sem akarod ezt látni és érteni?”

Egyértelmű a Szabó Dezsői-i moralitás: nincsen egyetlenegy nemzetnek sem joga ahhoz, hogy bárminemű jogcímen teljhatalmat gyakoroljon bármely más nemzet vagy nemzetek felett.

Ámde Gyöngyi Oszkár véleménye más volt. Szerinte minden hiba, bűn ellenére, amit a zsidóság a múltban elkövetett és amit ma elkövet, joggal kéri jussát: „Mi voltunk a lendülő erő az új Magyarország felépülésében, hisz a ti fajotokban rejlő mély kincseknek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacán. Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága. Minden fajnak kell a kritika, de éppen most kutatni rá ezekre, mikor szörnyű, éhes tömegek lesnek új meg új gyűlöletre. Néha éjszakánként hulló holttesteket látok és hallom a pogrom vad ordítását. Ezt te sem akarhatod. Ezért kérlek.”

Farkas Miklós „megáradt indulattal” fakadt ki erre:

„Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát. A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és erőt újabb imperiumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük. De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós, egyetemes és nem jajgatja fel a megtorló szánalmat. És ez alatt vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása, mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat. Itt van az én pályám. Hiába volt zsenim, faj-megváltó, becsületes, nagy akaratom, széles emberi ölelésem, csak ti általatok lehettem, mert ti vagytok az üzlet, a megnyert verseny, a demokrácia. Ahogy megszűntem lobogótok lenni, az első kritikánál elhulltam, kiestem, meghaltam s most önmagam virrasztó hulla vagyok. Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezer éves európai emberségünk, őskeresztény vérünk. És míg hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi. Én látom fajom roppant vonaglását, a bitorolt életet, a lencsén elcsalt örökséget, minden fajú kihasználók rettentő karmait, a vad parazita dzsungelt, mely ráhemzseg a balek magyarra, és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt, nagyszerű fajért, mert Gyöngyi Oszkár ötezer koronát ad nekem s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, Oszkár, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed.”

Gyöngyi Oszkár erre „felfakadó sírás”-sal azt felelte, hogy tisztában van népe hibáival, bűneivel, gyűlöli „szerencséjük szemérmetlenségét”, „pénz-moráljuk”-at, mégis arra kéri, ha joga is van, hogy reájuk kiáltson a „félrevezető utaknál”, ne ostorozza őket, mondván, egyesek (sőt akár sokak) hibáiért, bűneiért mégsem lehet az egész közösséget megróni.

Nos, így van vagy nem, ne firtassuk ezúttal. Csak az a döbbenetes, hogy mindazok, akik örökösen csak arra képesek, hogy a magyarságot (is) ab ovo rasszista nemzetnek tekintsék, ennyire köldöknézők legyenek. Ugyanis aki nem hord szemellenzőt, rögtön észreveszi az iménti idézetekből magát a lényeget. Ami pedig nem más, mint az, hogy nem a zsidók, de többnyire zsidók követték el mindazt, amiket az író felrótt nekik. Ámde nem azt állította, hogy minden egyes zsidó közmegvetésre méltó. A sok zsidó és a minden zsidó megfogalmazás között ugyanis azért van különbség, nemde?

Mert ez a lényegi kérdés oly hosszú ideje. Nos, 1919-ben jelent meg először „Az elsodort falu”. Azóta számtalanszor, de a jelek szerint mégsem elégszer. Merthogy a belőle most ismét idézett részlet ijesztően időszerű. Igen, időszerű, mert nem gyűlölet, hanem szeretet, ha az idegent figyelmeztetjük: nem ő az úr a mi házunkban!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info