Aki korunk politikai elemzőknek kikiáltott zsurnalisztáit olvassa, és összehasonlítja őket az 1945 előttiekkel, méltán döbbenhet meg. Ugyanis akkor, szemben a maiakkal, egy világproblémát mindig a maguk összetettségében igyekeztek megérteni és megértetni, lehetőleg azok elemeit minél árnyaltabban megközelíteni. Így volt ez a marxizmussal és a szocializmussal is. Amiket messzemenően nem azok teoretikusai ismertek legjobban.
Hanem hát kik? Azok, akiket e két arzenál a lehető legfőbb ellenségének tekintett, vagyis a keresztény értelmiség vezető képviselői. Akik úgyszólván betéve tudták, mi a marizmus és a szocializmus. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy teoretikusait jobban ismerték, mint azok saját magukat. Ennek jeleként a katolikus papság szellemi elitje tucatnyi brosúrában vagy elemző tanulmányban, publicisztikában mutatott rá már az első világégés, az 1917-es szentpétervári forradalom előtt, mivé lesz Európa s azután a többi földrész, ha a társadalmi-szociális vagy gazdasági-kereskedelmi világproblémák megoldatlansága miatt felüti fejét a csupán szemernyi igazságokat, viszont vaskos eltévelyedéseket képviselő két említett ideológia.
Ők voltak azok, akik prófétaian mutattak rá arra a hatalmas változásra, amit az orosz-szovjet kolosszus felépítése jelentett a kontinens úgyszólván minden nemzete számára. Mert noha a bűvös Kelet sokakat vonzott, de egyben sokakat taszított is. Abban persze mindenki egyetértett nyilván, hogy közömbösek, semlegesek nem lehetünk vele szemben. Minden önmagára valamit is adó világnézeti tényezőnek, legyen személy vagy intézmény, állást kellett foglalnia a most már nem cári, hanem bolsevista színekben megjelenő orosz terjeszkedés jelen állapotával és várható következményeivel kapcsolatban.
A két világháború közti Magyarország keresztény-nemzeti értelmisége fentebb méltatott reflexív magatartásának érzékeltetésére álljon itt a kor közgazdasági és világpolitikai történéseit egy társadalomtudós alaposságával felmérni tudó Varga László (1901-1974) jezsuita atya Szemben az új tatárjárással című elemzése.
»Európa mindig bőségesen tudta marcangolni önmagát is, de valahányszor a Dnyeszteren vagy Boszporuszon túlról a titokzatos és mérhetetlen Kelet, a roppant Ázsia megmozdult ellene, a puszta létért kellett élet-halál harcot vívnia. Még a magyarok is rengeteg bajt zúdítottak rá, pedig a többi támadóhoz mérve kis nép voltak. Most, ebben a legújabb mérkőzésben elfogódva látjuk megint, mekkora meglepetéseket tud kirobbantani a végtelen mezők, sivatagok és erdők birodalma, most tapasztaljuk, milyen félelmetes erők vannak ott időnkint fölhalmozódni és megszervezkedni, hogy aztán őrült valósággal ránk zúduljanak.
Új tatárjárással vagy törökvésszel viaskodunk és a magyar történelem kísérteties megismétlődését éljük át, de jól a szemébe kell nézni ennek az ellenségnek, mert nem egészen olyan, sőt egyenesen veszélyesebb, mint a régiek voltak. A nomád tatárokat egy tehetséges főnök szervezte akkor pótolhatatlan erejű rabló nemzetté, amely a harácsoláson kívül más célt nem ismert. A török hódításokban már igen nagy szerepet vitt a vallási meggyőződés, de a mohamedán hitnek semmi köze nem volt Európa szelleméhez. Ma azonban egészen más a helyzet. Megengedjük, hogy a bolsevizmusban sok a sajátosan orosz, ázsiai elem, sok benne a tatárra és törökre emlékeztető, és még több a cári birodalom hagyománya, de legalább annyi, ha nem több, a nyugatról, a tőlünk vett tartalom. A szovjet kormány két évtized alatt általánossá tette, amennyiben az óriási kiterjedésű birodalomban lehetséges volt, a kapitalista termelési módszert. Európai és amerikai szakemberek segítségével az óriásüzemek sorozatát állította föl, míg közben a fiatalság tízezrei sajátították el a mérnöki tudományt. Hatalmas hiteleket kapott a nyugati államoktól, és ezáltal az ország iparosítása, a nyersanyagok föltárása hihetetlenül gyors iramban ment végbe. Gépesítették a mezőgazdaságot, politikai foglyok százezreivel ázsiai arányú csatornákat és duzzasztóműveket építettek és beláthatatlan őserdők faanyagát termelték ki. Egyidejűleg pontosan Sztálin elgondolását megvalósítva, lázasan fegyverkeztek, hogy a kommunista rendszert katonai erővel vigyék diadalra mindenütt, ahol a propaganda és a földalatti szervezkedés elégtelennek bizonyul.
A hadiipart, a harcászatot tőlünk tanulták és mindezt a nemzeti és világforradalmi imperializmus szolgálatába állították. Ehhez hasonló jelenséget ismételten láttunk a történelemben, valahányszor az ellenség a tőlünk tanult technikával fordult ellenünk. Most azonban ennél jóval többről van szó, most a bolsevizmus lényegénél fogva hit, világnézet, szellem és filozófia, még hozzá olyan világnézet, amelyet az orosz nép tőlünk tanult és a maga módján alkalmazott. Bizonyos értelemben azt kell mondanunk, hogy benne Európa fordult önmaga ellen, mert a marxizmus és szocializmus nálunk termett, ez elsősorban az európai szellem végzetes eltévelyedése, előbb a mi munkástömegeinket hódította meg és a mi egyetemeinken tanították. Nem egyéb az egész, mint a kereszténységet tagadó polgári szabad gondolat lefordítása a proletárok nyelvére.
A bolsevizmus szellemével az európai társadalom csak akkor fog végzetesen leszámolni, amikor majd teljesen fölébred abból a szellemi kábulatból, amely egész kultúránk velejét megsemmisítette, vagyis bolsevizált bennünket.
Aki tehát a kereszténységet elavult babonának tekinti és a saját akaratát, azaz helyesebben szenvedélyét és mindenkori érdekét vagy a megtévedt közvélemény felfogását tartja legfőbb erkölcsi aromának; aki az anyagon kívül más valóságot nem ismer, vagy nem akar ismerni, aki a halált teljes megsemmisülésnek hiszi és a lehető legnagyobb földi jólétben látja az élet egyetlen célját és értékét, az a bolsevizmus lényegét magáévá tette s csak néhány másodrendű kérdésben tér el tőle.
Sajtóban és beszédekben világveszélynek nevezik most ezt az új tatárjárást, és méltán, mert a szovjet kormánynak ördögi művészettel sikerült a hatalmas orosz népet, főleg annak fiatalságát, a forradalom romboló eszméivel elbódítani és az Európa elleni rohamra előkészíteni. Könnyű elképzelni, milyen rémséges temető lenne ez a világ, ha a szovjetnek sikerülne forradalmi álmait és terveit megvalósítani. Ha az egyetemeken és népiskolákban, a sajtóban és színházakban csak az anyagelvűséget és a kommunista erkölcsöt követnék, nem nehéz elgondolni, mekkora tömegeket tudna elszédíteni, miután a vallástalanság már oly tökéletesen előkészítette neki a talajt. Éppen ezért az európai társadalmat lelkileg kell egészen újjáépíteni, ha nem akarjuk beérni féleredményekkel, és ha véglegesen le akarunk számolni ezzel az új tatárjárással.
Ezt az újjáépítést azonban nem művelhetik azok, akik az ördöggel akarnak ördögöt űzni, mert az embert csak valami magasabb rendű tenyészállatnak tekintik; akik a föltétlen érvényű isteni törvényeket el nem ismerik, és a kereszténységet éppen úgy támadják, mint a kommunisták. Minden világnézet, amivel a keresztény igazságot akarják helyettesíteni, szellemi kábítószer, amely a lelki romlást csak siettetni fogja. Most itt a nagy alkalom Európa népei számára, hogy kézzelfoghatóan tapasztalják, milyen gyümölcsöt termett a szabadgondolkodó és szocialista mákony, amit több mint száz éve az uralkodó közvélemény a haladás vívmányának magasztalt és a vörös forradalom egy boldogtalan népre rákényszerített. Keserves, de világosságot gyújtó, alaposan józanító tapasztalás ez, és olyan kegyelem, amelynek mellőzése és meg nem értése a mostaninál is nagyobb szerencsétlenséget hozna ránk. De minket, keresztényeket is szinte emberfölötti felelősség terhel, hogy ezzel a halált hozó korszellemmel, amennyiben része van bennünk, könyörtelenül leszámoljunk és megismerjük, és aztán a többieknek megmutassuk a teljes, a hamisítatlan, az eredeti kereszténységet, mert nélküle és ellene nem lehet üdvössége és boldogulása az embernek még e siralmas földi téreken sem.«
Az eredendően a Máriabesnyői Zarándok Naptár 1943-as kötetében megjelent iménti publicisztika önmagáért beszél. Akár azt is mondhatnók, ma sem igényel részletesebb kommentálást, különös tekintettel a belőle általunk kiemelt konklúzióra.
Legfeljebb annyit, hogy mennyire fontos a régi cserkészjelszó, a „Légy résen!” megfogadása. Az, hogy szellemi arzenáljainkat ne szégyelljük megjeleníteni. Mert korunk nemzetinek-kereszténynek tekintett politikai tényezőinek igencsak súlyos fogyatkozása, hogy a saját lelki-szellemi arzenáljuk alapos megismertetésére mintha felettébb csekély energiát fordítanának. Mintha azt hinnék, hogy a lelkiség, a kultúra és főleg az érdekükben való propaganda valami teljesen mellékes dolog. Ha nem lenne közhely, mondhatnók, pihennek babérjaikon.
Nem úgy odaát! Ott szinte éjt nappallá téve, az éter minden hullámhosszán szajkózzák azt, amit egyedül igaznak és követendőnek ismernek – ráadásul mindenkire nézve. Igazi fegyverük a sajtó, a média, ma már pláne az elektronikus. Régebben persze még csak az írott létezett, de annak eszközeit messzemenően latba is vetették céljaik minél teljesebb megvalósítása érdekében. Holott a fentebbi elemzés írója, amint megannyi paptársa hasonló műve, hányszor megkondította e mulasztás miatt a vészharangot!
Nádas Zoltán (1904-1986) piarista hitoktató például így fogalmazott könyvében (Iránytű katolikus sajtóapostolok számára, 1941):
„A pap nem mehet el mindenhová. Nem ütheti fel akárhol a szószékét. A mai társadalmi élet a maga kötelező formáival meglehetősen korlátok közé kényszeríti a pap missziós tevékenységét. Nem segít ezen még a formákon való forradalmi áttörés sem. A lapot, a sajtót azonban mindenhova el lehet juttatni: utcákra, éttermekbe, vendéglőkbe, hivatalokba, borbélyműhelyekbe, magánlakásokba. Mindenhová el lehet vinni, még ha egyszer, kétszer, tízszer vagy százszor is visszautasították már. Az újság nem válik ezzel nevetségessé. Márpedig tudjuk, hogy a nevetségesség öl. Így érthetjük meg X. Piusz pápa szavait: Hiába építünk iskolákat és templomokat, ha nincs sajtónk!”
Mintha ezt hagyták volna figyelmen kívül már régente is azok, akik nem ismerték fel, hogy „a marxizmus és szocializmus az európai szellem végzetes eltévelyedése”. Mindenesetre 1945 előtt azért az értelmiség elitje még tudta, hol a helye. Ezért, hogy publicisztikáik, mint közülük az idézetté is, fakulhatatlanok ma is. Más kérdés persze, miért és mennyire nem fogadták meg a bennük foglaltakat sokan már akkor sem.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
