Bizonyos körökben természetesen igen. Nem ismernek más témát, mint az egyes rettegéskultuszosokét. Aki másról ír, magára vessen. Az nem létezőnek számít náluk. Nos, ilyen ízlésdiktatúra, mint az övéké, azért lássuk be, még a mégoly átkos Kádár-időkben sem volt. Nem bizony. Mert ha hangfogót tettek is az érdemben írók-költők szájára, még nem írták elő számukra feltétlenül a Nagy Testvér csizmájának fényezését. Megannyi példa van erre. Ott van a költő Nagy László vagy a dramaturg-epikus Csurka István.

Ma már teljesen más a helyzet. Ha valaki be akar kerülni a „kánon”-ba, a „nagybetűs literatúrá”-ba, úgyszólván mindent el kell felednie, ami az irodalmat irodalommá teszi. Felednie kell hazája hőseit, történelme dicsőséges fordulatait vagy egyenesen korszakait, műveltsége alapelemeit, művészi eszményeit.

Óhatatlanul ezek ötlöttek eszembe literátori minőségemben a Néphazugság pénteki számának öles hírcikke olvastán: „Körkérdésekkel keresték az irodalom legjobbjait.” No de lássuk csak csonkítatlanul!

„A Litera és a Jelenkor is körkérdést intézett az irodalomkritikusokhoz az elmúlóban lévő év legfontosabb magyar és magyarra fordított könyveiről, bíztató és lehangoló eseményeiről.

A magyar regények közül a legtöbben Szilasi László hajléktalanokról szóló „szegedi” regényét, A harmadik hidat, Dragomán György hosszú időn keresztül készült Máglyáját, Závada Pál és Péterfy Gergely új regényeit emelték ki, de sok szó esett Nádas Péter készülő visszaemlékezéseiről és Gyarmati Fanni naplójának megjelenéséről is.

A verseskötetek közül a legtöbben Szijj Ferenc Agyag és kátrány című munkáját emelték ki, az esszék, értekezések mezőnyéből pedig György Péternek a Kádár-rendszer hivatalos művészetével, illetve Schein Gábornak a rendszerváltás 25, reménytelenül elrontott évével foglalkozó szövegei kapták a legtöbb voksot.

Az év felfedezettje egyértelműen az első kötetével jelentkező Mán-Várhegyi Réka volt, aki rögtön megkapta a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat is. A fordításkínálatból a legérdekesebbnek az ítészek szerint Jichak Katzenelson Ének a kiirtott zsidó népről című szövege, a Dorian Gray arcképe szenzációs, „igazi” újrafordítása és a zsidó misztika legnagyszabásúbb műve, a Zohár magyarítása tűnt.

Az év irodalmi eseményei igen kevéssé tűnnek felvillanyozónak a visszatekintők számára: idén halt meg a legnagyobb, korszakosnak tűnő magyar költők egyike, Borbély Szilárd alig 50 évesen és – bár a két eset távolról sem összemérhető – jövőre megszűnik 25 év működés után a kortárs magyar kultúra egyik legfontosabb folyóirata, a Holmi.”

Beszédes nevek. Borbély Szilárd, mint „korszakos költő”! Hát akkor már inkább Pósa Lajos, ugyebár. Igaz, ő nem mai gyermek. Ha a fentieket olvasná, összeszorulna a gyomra. Igaz, a miénkkel sem történik egyéb.

Eszembe is jutott mindezek olvastán Pozsonyi Ádám regénye, a „Keskeny Károly élete és kora”. Amiben arról ír, hogy korunkat a közepesek, vagy egyenesen a még azoknak sem mondhatók irányítják. Az eltérő kultúrájúak. És akkor megint csak finoman fogalmaztunk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info