Régi népénekünkkel ismét ezt kérdezzük. Mert államalapító szent királyunkról úgy tűnik, már minden elmondtak, s csak közhelyeket lehetne ismételgetni alakjáról és koráról, mégis, örökségének van olyan része, melyről lehet, de nem szabad szólni.

Legalábbis, ha valaki a „politikai korrektség” koordinátáit nem akarja szétfeszíteni. Ez pedig Szent István szociális lelkülete. Ami evangéliumi alapon állva hirdette, hogy az ember, mivel társas lény, nem lehet a korlátlan önzés, a féktelen egoizmus hirdetője és képviselője. Nem élhet kizárólag önmagának! Meg kell adni mind az Istennek, mind az embernek a neki joggal járókat. Ezért, tehetjük hozzá, elfogadhatatlannak bizonyult mind a kapitalista, mind a kommunista, mind a liberális gazdaságpolitika, amelyek ezt nem tették meg.

Igen, Szent István mintakirály volt abban is, hogy az igazságosság vezérelte uralkodását szociális és gazdasági téren is. Egy 1939-ben megjelent, mindmáig időszerű tanulmányban olvassuk (Szent István országa és a mai Magyarország. Előadási és megbeszélési vázlatok az Actio Catholica helyi szervei és a katolikus egyesületek számára):

„Szent István nemcsak hitet és kultúrát adott a magyarságnak, hanem szociális és gazdasági téren is új életformákat biztosított népének. Megtanította a magyart a rendszeres földművelésre, házépítésre, városalapításra, várak létesítésére, templomok emelésére s ezzel együtt a megfelelő ipari munkákra. Ha ma élne, ma is arra törekednék, hogy a keresztény igazságosság és szeretet szellemében szervezze át a magyar gazdasági és társadalmi életet s meggyógyítsa benne azokat a sebeket, amelyeket egyfelől a kereszténytelen, liberális világnézet, másrészt a marxista megtévelyedések ütöttek azon.”

Helyben vagyunk. A „kereszténytelen, liberális világnézet” és a „marxista megtévelyedések”megannyi jelével találkozunk szociális és gazdasági vonatkozásokban is. Mindenekelőtt a gigaprofitra hajazó ipari trösztök – ráadásul ma már nem is olyan olcsó! – tömegtermékeinek dömpingjével, a kis- és háziipar, a kertgazdaságok tönkretételével szembesülve, nem is szólva aztán a megalázóan alacsony bérrendszerről.

Mindhárom említett rendszer közös volt abban (is), hogy elvette a legszélesebb tömegektől az egyéni alkotó munka örömét s azt felcserélte a tőkés világtársaságokat és a mögöttük álló politikai hálózatokat fenntartók kiszolgálását jelentő tömegtermelésbe való belenyugvással. Holott, olvassuk tovább az idézett tanulmányban, a társadalmi igazságosság mindenkor kötelezi az államot és az egyént a megfelelő közállapotok megteremtésére, amelynek révén

„1. minden dolgozni akaró ember számára van megfelelő munkaalkalom,
2. minden becsületes munkát tisztességesen meg is fizetnek,
3. az önhibáján kívül bajba jutott embert közös erővel megsegítik,
4. nem az ember a tőkének szolgája, hanem fordítva: a tőke az embernek szolgája s ezért a tőke által való egyoldalú kiuzsorázásnak minden lehetősége megszűnik.”

De hol vagyunk mi ettől, kérdezhetnők. Joggal. Mert nem négyévenkénti választási brosúrák utópisztikus lózungjaival lehet társadalmi igazságosságot, szociális és gazdasági jólétet teremteni. Ami első szent királyunk uralkodása alatt még megvolt. Úgyhogy érdemes tanulmányoznunk alakját és korát, van belőle mit tanulnunk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info