Portálunkon többször mérlegre tettünk egy írót, akire valahogy a politikai paletta mindkét oldalán állók hivatkoznak. Merthogy kétlaki volt. Hol balra, hol jobbra húzott. De legtöbbször balra. Így leszólta azt a rendszert, amely neki kenyeret adott. Horthyét. Mert szerinte a jobboldaliság egyenlő a tehetség és tudás nélkül is jól éléssel.
„Attól, hogy egy író világnézetileg vargabetűket jár, még lehet jeles művész” – halljuk az ellenvetést. Vagyis lehet nem szeretni politikai hovatartozása miatt, de írói teljesítménye attól még elvitathatatlan. Ám Arisztotelész óta tudjuk, hogy nincsen művészet pozitív tartalom és forma összhangja nélkül. Nem lehet művészi alkotás az oly szobor, ami bántó anyagból való, de az oly regény sem, amely gyalázza azt a nemzetet, amelynek mégis a nyelvén íródott!
De hogy ne csigázzuk az olvasót, kiről van szó, s miért említjük nevét, íme. Márai Sándorról, tőle való a fentebbi polgárpukkasztás. Merthogy a Horthy-korszak egyik vezető könyvkiadója, a Révai Testvérek megjelentette műveiben sok mindenről, de egyről mindig megfeledkezett. Arról, hogy ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk.
És ha kérdés, miért említjük akkor mégis, íme. A Néphazugság tegnapi számában Megyesi Gusztáv arról ír, hogy a minap az Orbán-kabinet által „futtatott” Márai egyik művét fedezte fel a „Fidesz-fellegvár”-nak tekintett nemzeti dohányboltok egyike alkalmazottjának kezében. Aki éppen második világháborús naplóját lapozgatta. Amiben ilyesmi is olvasható:
„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”
Az, aki csak egy kicsit közelebbről is ismeri a két világháború közötti negyedszázad történetét, tudja persze, hogy azt valóban mennyi társadalmi anomália jellemezte. Beszélhetnénk így a Makkai János könyvében ((Urambátyám országa) leírtakról, vagy Milotay István, Oláh György hasonló, a korszakot jobb felől bíráló műveiről. De itt most mégsem erről van szó. Hanem arról, amit a fentebb hat szóban kiemeltünk.
Mert ez aztán a polgárpukkasztás a javából. Van egy ország, amelynek fenntartói államalapító apostoli királya óta mégiscsak keresztény magyar úriemberek voltak. És akkor jön valaki, aki kijelenti, hogy akik ilyenek, arról hírhedtek, mennyre jól tudnak élni tehetség és tudás nélkül is. Ennyit hát Márairól, oly sokak kedvencéről.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
