Számukra a szobor névadója Valaki – így, nagybetűvel! –, akik pedig el akarják távolítani a már nem az ő nevét viselő egyetem aulájából, senkik. Így a Néphazugság. Ilyenkor megdöbben az ember. Nem bírják megemészteni, hogy Marx szobra oda kerül, ahová való. Eszerint még mikroszkopikus racionalitás sincsen tollnokaiban?
„A Valaki és a senkik.” A Néphazugság tegnapi számában a Marx-szoboráthelyezésről ilyen címmel nyilatkozott Révész Sándor. Aki szerint Marx akárhogyan is, de Valaki, szemben azokkal, akik eltávolítják szobrát. Akik egyszerűen – senkik:
„Ha nem a hatalom előtt meggörnyedt szolgalélek söpörné ki Marxot a Corvinus aulájából, akkor nagyon egyetértenék vele, hogy üljön át ő szépen az egyetem múzeumába.”
Az ember eleddig, legalábbis a filozófia klasszikusai, sőt veleszületett józan értelme nyomán úgy tudta, nem azt kell nézni, hogy ki beszél, hanem hogy igazat mond-e vagy sem. Ahogyan Platón mondta: „Socrates amicus, sed magis amica veritas.” Szókratész a barátom, de még nagyobb barátom az igazság. Amit akár az ellenség is mondhat. Vagyis Marx nem odavaló, és kész. Akárki mondja.
Szegénynek, amint írta, forr az epéje, amiért „hatalmaskodó nyikhajok, kurzusvitézek” elmozdítják szobrát, élükön „egy államtitkárnak föltolt üres fejű senki”-vel, „akinek az életműve ostoba, álszent nyilatkozatokból és szabadságellenes törvényfuserálásból áll, s aki Marxból egy kötőszót sem tudna fölfogni, ha egyáltalán megpróbálná”. Nyilván nem úgy, mint ő, mindmáig hű tanítványa.
Merthogy az, hiába akarja is ezerszer elmismásolni. Ugyanis szégyenpír nélkül így folytatta:
„Marx követői igazán elég távol állnak tőlem, de az öntelt fitymálói még távolabb. Vannak a filozófiának, a társadalomtudományoknak nagy formátumú, korszakos jelentőségű, rendszeralkotó géniuszai, akik azok számára is megkerülhetetlenek, értékesek és izgalmasak, akik nem a híveik. Nem kell ahhoz augustiánusnak, tomistának, platonistának, rousseauistának, hegeliánusnak, schoppenhaueriánusnak, nietzscheiánusnak lenni, hogy az ember tisztelje őket és épüljön általuk. Ha a Corvinuson nem vennék és nem oktatnák komolyan Marxot, az éppen olyan tragikus lenne, mintha ott Marx szelleme uralkodna. (Az persze nem tragikus, ha az oktatók közt marxista is akad. Sőt.)”
Nos aligha kétséges, hogy valaha azt, aki olyan géniuszokkal, mint Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás, egy lapon emlegette Marxot, miként kezelték. Miként az sem, hogy kik voltak azok, akik romboló hatása miatt tényleg komolyan vették őt, és ezért leleplezve, megcáfolva mutatták be életművét, s nem példaképként. De ha mégis kétséges lenne kilétük, eláruljuk: a Néphazugság berkeiben mindmáig oly gyűlölt konzervatív zsurnaliszták, filozófusok és teológusok. Különösein is az utóbbiak. Legalábbis 1945 előtt. Olyanok, mint Bangha Béla SJ, Hajós József, Jehlicska Ferenc, Kecskés Pál, Müller Lajos SJ, Prohászka Ottokár. Bizony.
Vagy mint a marxizmus által már a tizenkilencedik század második felében oly megfertőződött Franciaország papjai közül Louis-Gaston Ségur (1820-1881), akinek egyik, magyarul is megjelent művében (Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre, 1896) ekként fogalmazott a marxizmus talaján álló kommunizmusról:
„A kommunizmus csak a héjt látja bennünk; a magot pedig, mely a lélek, elfedi. A kereszténység nem feledkezik meg a héjról, vagyis a testről; de a magot is figyelembe veszi, s úgy találja, hogy a mag még többet ér a héjnál. Mindent a lélekre, az örökkévalóságra és Istenre visz vissza.”
Persze a fentebbi argumentáció nem kétséges, mennyire idegen a Néphazugságtól. Hát még a folytatása!
„A kommunizmus éppen úgy tesz, mint az a ravasz borbély, aki ajtajára fölírta: „Holnap itt ingyen borotválnak.” A holnap mindig csak holnap marad, és a ma soha sem érkezett el. A kommunista jutalmat akar munka nélkül; a keresztény pedig munka után.”
De nem, a szellemi munka nélkül is bizonyára jutalomét nyúló néphazugságos tollforgató hisz a holnap ban, ezért aztán változatlanul arról vizionál, de felemelő is lenne, ha imádott szakállas prófétája szobra továbbra is ott virítana az intézmény aulájában a „hozzá hasonló géniuszok”-éval egyetemben:
„Ha az aulában szépen odaültetnék Marx mellé, vele egy méretben és státuszban mindazokat, akik hozzá hasonló formátumú géniuszként járultak hozzá az emberi világ értelmezésének folyamatához, akkor Marx ott köztük, a nagyok egyikeként abszolút megfelelő helyen lenne.”
Ilyenekkel fárasztotta tehát olvasóit a Néphazugság. Amik olvastán viszont reméljük, hogy az orgánum olvasottsága nagyban fog csökkeni. Ja és azt szintúgy, hogy ha Marx szobra végre megfelelő helyre kerül, akkor azok is, akik még továbbra is marxistákként oktatnak a Corvinuson. Ha még maradtak ott ilyenek egyáltalán.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
