Mi az értelme létezésünknek,és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? – kérdezi Albert Einstein. Erre a kérdésre válaszolni tudni nem egyéb, mit vallásosnak lenni. Te azt kérded: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen – a képtelenségig!
Loco citato: Bozontos ember – kifejezéssel illette Lászlóffy Aladárt Sütő András Szovátán 1972. augusztus 8-án az egzisztencialista emberkép kapcsán Jean-Paul-Sartre /teljes nevén Jean-Paul-Charles-Aymard-Sartre Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15./ francia színmű- és regényíró, irodalomkritikus, politikai aktivista, valamint az ateista egzisztencializmust képviselő, 20. század francia filozófia vezéralakját, – annak méltatásakor.
Lenyűgöző a század legismertebb ateistája. Sarere 34 éve halt meg, mint az abszurditás apostola 75 éves korában. Magam is „bozontos” emberként ismerem a gazdag levélhagyatékán, termékeny irodalmi, főleg filozófiai alkotásán keresztül. A múlt század közepe óta változtak a filozófiai irányzatok megjelölései, – volt rendszer-váltás és ember-váltás is, – és ma inkább „fenomenológia” címszó alatt található Maurice Merleau és Ponty is, akik a francia egzisztencialistákként számon tartott, úgynevezett értelmiségi körhöz tartoztak. Heidegger, írásait eleinte egzisztenciális fenomenológiának minősítette. Vannak vallásos és ateista gondolkodók is: az előbbiek között például Kierkegaard és Jaspers, az utóbbiak közé tartozik Sartre és Beauvoir. Mindannyian radikálisan meg akarják újítani a filozófiai gondolkodást: az ember elidegenültségének okát és mikéntjét különbözően látják.
Új érintkezési pont a francia és a német egzisztencialisták között a humanizmus értelméről, az emberre vonatkoztatva „az egzisztencia előzi meg az esszenciát” e megfogalmazás azt jelenti, hogy először létezik, és csak azután definiálja magát, – és olyannak, – amilyennek felfogja magát. Az ember választja magát, döntéseivel teszi magát azzá, aki. Ez nemcsak a szubjektivitás alapvető voltát jelenti, hiszen az ember egyben a többiért is felelősséget vállal, amikor magáért felelősséget vállal. Ez a felelősségvállalás szorongással is jár. A választás, döntés nehézsége alól gyakran próbál kibújni, a transzcendencia vállalása /önmaga meghaladása/ helyett a rosszhiszeműség /kishitűség/ tétlenségébe süllyed /immanenciába/. A döntés vállalását nevezi Sartre „egzisztencialista humanizmusnak”: az ember csak önmagán kívül, önmagát kivetítve ad létet önmagának – transzcendens célokat követ. Az embernek ez a lényege, nem önmagába zárt szubjektivitás. Az ember szabadságra ítéltetett, ontológiai értelemben szabad. Egy momentumot kell még rögzítenünk: az ember nem a lét ura, nem a középpont, hanem „a lét pásztora”, akinek az a dolga, hogy gondozza világát, elgondolja, belegondoljon. Rákérdezzen a lét elfeledett igazságára. A jelenvaló lét szubjektuma, akiről szó van Az-ember, olyanfajta viselkedés alanya, megtestesítője, aki mindig tudja, hogyan viselkedik az ember, mit gondoljon egy bizonyos dologról, – úgy általában.
Utópiaszerű humanizmus, a filozófia feladatát másként látja, többek között abban, hogy visszatérjen a lét eredetibb, kezdetibb felfogásához, melyben a nyelvre kell hagyatkoznia:
„A nyelv a lét háza.
A nyelv hajlékában lakozik az ember.
A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői.”
Heller Ágnes a költészet és gondolkodás összefüggésével kapcsolatban a következőket állapítja meg: „A filozófiai gondolkodás a költészetben költészetként ismeri meg önmagát, s az igazságban, mely a nagy művész vagy költő által világlik, tudatára ébred annak, hogy ő maga – mint nagy gondolkodás – az el-nem-rejtettséggel terhes. Az el-nem-rejtettség pedig fogalom, mely az ittlétre, az ember létére vonatkozik, mint feltárultság a költészet által válik nyilvánvalóvá, hisz az ember a költészetben, s a költészeten keresztül szembesül önnön lényegi létéve, – az eredendő mivoltával.
Csábos szereplője az elmúlt század ateista egzisztenciális filozófia táborának, aki az ateizmust olyan megerőltető, csaknem elviselhetetlen tapasztalattá tette, amit csak kevesen tudnak elviselni. A kényelmes és nyugodt – Sartret olvasó ateisták – nyugtalanokká váltak, és a nyugtalan ateizmus már egy óriási lépés Isten felé.
Így „Az egzisztencializmus nem más, mint egy kísérlet, hogy felfedjük a következetes ateista nézet következményeit” – mondotta. A filozófiáját „egzisztencializmusnak” is hívta amiatt a tézisért, miszerint „az egzisztencia megelőzi a lényeget”. Ami valójában azt jelentette, hogy „az ember semmi más, mint amivé teszi önmagát.” Mivel nincs Isten, aki eltervezte volna az embert, az embernek nincs se mintája, se lényege. Az ember lényege, természete nem a teremtő Istentől származik, hanem a saját szabad választásából. Ez lehetne egy nagyon mély és igaz meglátás is, csakhogy Sartre kiforgatta a keresztény nézetet. A jó meglátása az a tény, hogy az ember a szabad választásával határozza meg, hogy „ki” akar lenni. Isten valójában csak azt teremti meg, hogy „mi” az összes ember. De a saját egyedülálló egyéniségét az egyén maga alakítja ki. Isten létrehozza: mik vagyunk, mi pedig azt, hogy kik vagyunk. Isten a lét méltóságát adja a saját magunk által való, vagy pedig Istennel közös megteremtésünknél: Isten ugyanis Önmagát adja társul mellénk, a saját magunk létrehozásának feladatát, megvalósításra. Ő az objektív nyersanyagot teremti meg az átöröklődés és a környezet közvetítésével. Így önmagam végső formáját én alakítom ki a szabad választásom által. Sajnálatos módon Sartre azt állította, hogy ez megcáfolja Istent, ugyanis ha volna Isten, akkor az ember ennek az Istennek csak puszta műterméke lenne, s így nem lehetni szabad. Állandó érve, hogy az emberi szabadság és méltóság megköveteli az ateizmust. Ezért vezette el az ateizmushoz az emberi szabadság – valóban helyes meglátása, – valamint az, hogy ez a szabadság a személyeket alapvetően különbözteti meg a puszta rivális kapcsolat. Mindannyiunknak Istent kell játszanunk másoknak: mindannyiunk, mint saját életünk színdarabjának szerzői, szükségképpen szereplőkként kell rendeznünk másokat ebben a drámában.
Igen megdöbbentő Sartre gyakorlatias észjárású őszintesége, amint ezt A hitelesség pillérei sorozat a „Sartre, az abszurditás apostola” írása a kezünkbe adja és csaknem vonzóvá tehetné őt az olyan visszataszító konklúzió ellenére is, mint az élet értelmetlensége, az értékek önkényes mivolta és a szeretet lehetetlensége. Csakhogy azt az őszinteséget, mely igen mélyen gyökerezik jellemében, saját maga tette lényegtelenné, és értelmetlenné, mivel tagadta Istent, és így az objektív Igazságot is.
Ám, a végső következtetésben – mégse tudjuk megállni, hogy ne csak elítélően nyilatkozzunk Sartreról, – és hogy ne érezzünk egy kis örömet is a következetességéből fakadó visszataszítósága miatt:
Megmutatta ugyanis nekünk az ateizmus igazi arcát: abszurditás (az a pontos kifejezés) és undor (ezt a konkrét képet használta, és ez az első és legnagyobb regényének a címe is). És légies könnyedséggel fellebbenti a marxizmus fátylát – ad absurdum!
Mi az értelme létezésünknek,és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? – kérdezi Albert Einstein. Erre a kérdésre válaszolni tudni nem egyéb, mit vallásosnak lenni. Te azt kérded: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen – a képtelenségig!
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
