Nincsen nap, hogy ne kapnánk meg bizonyos köröktől, mennyire bűnös volt a második világháborúban Magyarország, élén akkor kormányaival, az itteni zsidóság sorsával kapcsolatban. A különös, sőt megmagyarázhatatlan ebben csak az, hogy egyrészt ezt olyanok teszik, akik szerint nem szabad egyesek miatt általánosítva ítélni bárminemű emberi közösség felett, másrészt, hogy nem éppen feddhetetlen személyekként állnak egy olyan közösség élén, amelyik a hazai zsidóság nagy részét lenne hivatott képviselni.

Mert mást sem hallunk hangsúlyozottan nem a zsidóság, hanem annak vezetői részéről, mint hogy mennyire kirekesztő volt a Horthy-korszak a hazai zsidóság egészével kapcsolatban, pláne a második világháborúban.

Hadd ne kelljen olvasóinknak újra elismételnünk mindazon, rovatunkban már többször közölt tényeket, melyek ezt egyértelműen cáfolják (gondolva mindenekelőtt részesedésükre a közpályákon a négy zsidótörvény ellenére is!). Arra viszont rá kell mutatnunk, mennyire – finoman fogalmazva is – visszatetsző e vezetők magatartása.

Mert amikor például az 1919-es hazai kommunista vezetők bűneiről van szó, szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy azok nem is zsidók voltak, hanem kikeresztelkedettek vagy egyenesen vallástalanok, így tetteik miatt kár az akkor nálunk élt zsidóságra ráhúznunk a vizes lepedőt, vagyis kollektíven elítélnünk annak minden egyes tagját.

Nos, kettőt azonban elfelednek. Először is azt, hogy nem a származásuk, hanem magatartásuk alapján váltak mérhetetlenül ellenszenvessé, másodszor pedig, hogy a Horthy-korszakban csak azon zsidó származású személyeket ért politikai büntetés, akik a kommunista mozgalmakban továbbra is részt vettek.

Tehát nem a származás, hanem a magatartás számított. És kell, hogy számítson is mindenkor. Mert legyen e vezetőknek bármennyire is végzetesen negatív a véleményük második világháborús kormányainkról, azok minisztereiről, miért tekintik egyben akkori országunkat, nemzetünket is kollektíven bűnösnek a magyarországi zsidóság akkori helyzetével kapcsolatban? S miért, hogy ezen – remélhetően korántsem ez egész hazai zsidóság álláspontját képviselő – megnyilatkozásokhoz egyre több nem zsidó közéleti képviselői is csatlakozik?

Mert a napokban például, tudjuk meg a Mazsihisz honlapja tegnapi hírcikkéből, Vácon „rendhagyó módon emlékeztek meg a magyarországi holokauszt pusztításának 70 évfordulójáról június utolsó vasárnapján”, amelyen Fördős Attila a város polgármestere kiemelte:

„Az az ország és város, amelyik kiszolgáltatja polgárait idegen hatalomnak, az erkölcsileg nem létezik.”

Tehát sem Magyarország, sem Vác nem létezett morálisan. Merthogy, tette hozzá Harrach Péter országgyűlési képviselő, „az államnak kötelessége megvédeni polgárait fajra, nemre való tekintet nélkül, zsidóknak és keresztényeknek együtt kell harcolni a rasszizmus és antiszemitizmus ellen”.

Úgy tűnik tehát, hogy a kereszténydemokrata Harrach sem jutott el a fentiekben részletezett evidenciák megértéséhez, így ama kérdés feltevéséhez, hogy akkor ma mi a helyzet a magyarságot napról napra egyre gyakrabban érő, nemzeti mivoltát, jelképeit sértő megnyilatkozásokkal kapcsolatban, miért nem érvényesül elkövetőikkel szemben a „zéró tolerancia”?

És végül, de nem utolsósorban miért, hogy mindazok, akik egy ország lakosságának minden rétegével szemben egyként alkalmazandó esélyegyenlőségről beszélnek, ezt csak annak bizonyos rétegei irányában tartják érvényesíthetőnek? Mert bizony ez a kérdés merül fel a váci megemlékezésen a Turai János hitközségi elnök részéről elhangzottak alapján. A nevezett ugyanis kijelentette:

„Létrehozták Vácon a regionális holokauszt oktatási és kutatási központot, ahol a jövő tanévtől a régió húsz oktatási intézményéből több mint 18 történelem tanárral közösen kutatják, feldolgozzák és tanítják a három régió vészkorszakbeli történetét.”

Természetesen nem arról szó, hogy a váci és környékbeli zsidóságnak ne lenne joga saját történetével foglalkozó kutatások végzésére. Hanem arról, vajh ugyanilyen áldozatossággal, módszerességgel tárják-e fel a régió magyar nemzeti történelmét is? Hány tanár kutatja diákjaival például a Székely- és Szent László Hadosztály, a Rongyos Gárda, vagy bármelyik térség néhai cserkész- és leventeegyesületi életét?

De visszatérve végül kiindulópontunkhoz, a kérdések kérdése nem más, mint az, hogy a Mazsihisz nem éppen feddhetetlen vezetői (és nyomukban gyakorta köreikhez nem tartozó közéleti személyek is) milyen alapon ítélik országunkat kollektíven bűnösnek? Mindenesetre egy biztos: mindaddig, amíg a Beneš-dekrétumok szellemét idézően ítélik meg országunkat továbbra is, aligha lesz társadalmi megbékélés a hazai zsidóság vezetői és nemzetünknek múltjára igenis büszkén tekintő többsége között.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info