Mi sem mutatja jobban a mai korszellem romlottságát, mint az, hogy továbbra is olyan személyeket tekint ikonoknak, akik nem tiszteletre, hanem elfelejtésre méltók, akiket nem véletlenül favorizálnak évtizedek óta. A sor persze hosszú. Kezdhetjük Kazinczy Ferenccel és folytathatjuk a százharminc éve, 1884. június 28-án elhunyt Táncsics Mihállyal.
Szóval rendre olyanokat állítanak elénk példaképekként, akik közvetve vagy közvetlenül segítettek mai világunk felépítéséhez. Akár szabadkőművesekként, akár kommunistákként, akár szociáldemokratákként vagy bármilyen jelzőjű demokratákként. Akik meglehetősen régen kezdték a nemzeti és vallási hagyományok lerombolását. Az ilyen személyekről elnevezett díjakat pedig, tisztelet néhány kivételnek, szellemi örököseik kapják.
Igen, semmi sem árulkodóbb az 1945-től való hatalombitorlók igazi természetéről, mint az általuk alapított díjak névadása, élükön a Táncsics Mihályról elnevezettel. Aki a mai világunkat megszülő 1789-es francia forradalom gyermeke volt. Aki hirdette, hogy „a koronák és trónusok csak addig állhatnak fenn, míg a népek szegények, tudatlanok”. Marxhoz hasonlóan követelte az osztálynélküli társadalmat, az általános választójogot, az állam és az egyház szétválasztását. Csupa szabadkőműves alapelveket.
Imént idézett mondata már önmagában elárulja, miért került 1846-ban börtönbe s a magyar kormány miért tiltotta be 1849-ben hetilapját, a „Munkások Újságjá”-t. Műveiben nyíltan hirdette ugyanis a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés megannyi utópiáját, amelynek jeleként 1945-től valóságos kultusza alakult ki. Így már az 1948-ban kibocsátott ezüst húsz forintos pénzérem hátlapja fiatalkori arcképét ábrázolta, s a róla 1990-ben elnevezett, évente március idusán kiosztott hat díjat (amely mellé mellesleg 1999-től 200 ezer forint jár) pedig többnyire olyanok kapták meg eddig, mint például a nemzeti értékeink iránt minimális érzékenységet sem tanúsító Andrassew Iván, Bächer Iván, Bodor Pál, Bolgár György, Bölcs István, Buják Attila, Havas Henrik, Mester Ákos, Mélykúti Ilona, R. Székely Julianna.
Bizony jobb lenne, ha meghagynánk nekik Táncsicsot, aki ráadásul kevés igazságát is visszavonta. Így 1842-ben „Népkönyv”-ében még arról írt, hogy „az mind esztelen ember, ki más valamire vesz föl kölcsönt, és nem ollyanra, a’ miből ki tudja teremteni, viszszabirja fizetni”, amiért is „ha még eddig nem tapasztaltátok volna, probáljátok mikor a’ zsidó hitelben kinál valami csecsebecsével és ne vegyétek meg: ez sokkal nagyobb örömötökre, megnyugvástokra szolgál mint a hitelben vett gunya”. Ugyanakkor, amikor éppen emiatt 1848 februárjában Pesten, Pozsonyban, Székesfehérvárott, Szombathelyen, Sopronban, Pápán és Pécsett zavargások robbantak ki (amelyek, amint Gyurgyák János írja (A zsidókérdés Magyarországon, 2001), „szinte kivétel nélkül a zsidók városból történő kiűzését és a nemzetőrségből való kizárását célozták”), azon kesergett (Zsoldos Jenő műve (1848-1849 a magyar zsidóság életében, 1948) szerint), hogy sok helyen minden igaz ok nélkül „a szerencsétlen zsidó vallású embertársaink”-at megtámadják, kirabolják és leöldösik.
Azok közé tartozott tehát végső soron ő is, akik az 1919-es és az 1945 utáni kommunizmus ideológiai előfutárai közé tartoztak. Éppen ezért nem tiszteletre, hanem elfelejtésre méltó.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
