Édes anyanyelvünk nem Kazinczyval született meg, hiába is erőltetik folyton kultusza ápolását. S hogy mennyire nem, tizenkilencedik századi irodalmunk egyik nagyja, a kétszáz évvel ezelőtt, 1814-ben ezen a napon született báró Kemény Zsigmond is tanúsította. (A képen Kazinczy Ferenc)
Mert ha már anyanyelvünk igazi hangszerelőit keressük múltunkban, akkor inkább Pázmány Pétert kellene emlegetnünk. Mert Kosztolányi Dezső pont Pázmányt tekintette igazi nyelvújítónknak. De térjünk csak vissza az egekbe emelt Kazinczyhoz! Jobbára németből való szolgai fordításokkal akarta szavainkat gazdagítani, lebecsülve a parasztság „pórias” nyelvét, hasonlóan a „magukat történelmi osztálynak kozmetikálók”-hoz, akik „a cselédjeik szájából is kiöklözték a magyar szót”, akárcsak az européerségükre oly büszke mai mindentudók.
Mindezért kortársai közül a jeles piarista nyelvtudós Révai Miklós sem nem tekintette mesterének, akárcsak később Kemény Zsigmond. Aki egyik tanulmányában (Élet és irodalom, 1853) arról írt, hogy Kazinczy ugyan „sokat tisztított, azonban változtatásaiban néha igen merev és feszes volt, a rendet és következetességet inkább szeretvén a jó hangzásnál és gördülékenységnél”. Vagyis a nyelvet, amint mellesleg az oktatásban mindmáig egyeduralkodó angolszász strukturalista nyelvészet, már ő is csak formák hierarchiájának tartotta.
Úgy tűnik, nem tudta, hogy a nyelv „lelkünk lelke”, s ezért „széptani elveit, világnézeteit, sőt költői ihletéseit is igen gyakran a szomszéd német irodalomból merítette, szintúgy a magyar stílt, nyelvünk szellemének ellenére, olykor idegen kaptára vonta”, örökösen hadakozva azokkal, akik a szegénység tiszteletét, „honesta paupertas”-t jobban szeretik, mint a minden tekintet nélküli gazdagodást”.
Még lesújtóbb véleménnyel volt neológ tanítványairól, akik felnőttként megtanultak ugyan anyanyelvünkön, valójában (amint ez leginkább vérbeli germanistákra valló mondatszerkesztéseikből kiderül) németül gondolkodtak továbbra is, így „annyira idegen színt öntöttek minden műveikre, hogy azok nélkül inkább fordítmánynak, mint eredetinek tekinthetők: a szigorú hűség révén hozzánk tömérdek idegen kifejezés csúszott át, általuk nyelvünk formákban s kifejezésekben gyorsan gazdagodott, de korcsosult is”.
És akkor még nem is idéztük Németh Lászlót! Aki pedig korszakos tanulmánykötetében (Kisebbségben, 1942) egyenesen „legnagyobb hibbantónk”-nak tekintette, éspedig pontosan azért, mert lebecsülte a paraszti kunyhók népének „pórias” nyelvét, mert megnyitotta ezzel a „különcségek és álemelkedettség hamis egeit”, végső tanulságként megállapítva, hogy a megsüvegelt széphalmi mester valójában „az ókori vagy német irodalom elcsent visszfényén ujjong s gyűlöli, ami magából él”.
Szóval legjobb lenne, ha a hamis mítoszokkal egyszer s mindenkorra leszámolnánk. Így azzal, hogy Kazinczyt nyelvújítónak vagy pláne nyelvmesternek tekintsük.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
