Leleményes volt Ralph Waldo Emerson, aki így fogalmazott: A legjobb gondolatimat ellopták az ókoriak.” Félszeg vigasztalás lenne ez a gondolkodni tudó és bátorkodó magyarságnak. Hisz a mai Kárpát-medencei magyarság felelősei előtt fő cél gyanánt kell lebegnie egyrészt annak, hogy a művelt világ végre valahára helyes fogalmat nyerjen a térségi magyar nemzetről, másrészt, hogy nemzeti mivoltának feltételeit, cselekvését, állapotát nem változtató, hanem szilárd, ingatlan jellemű, azaz állhatatos, következetesen kitartó hűség határozza meg.
És a lényeges dolog felismerésével képesek komoly nézeteltérések áthidalására. Míg örömmel regisztráltuk a külföldi sajtó számottevő közleményeit, lelkes elismeréseit, ahol tisztelettel emlékeznek az ezeréves országról, addig művi ellentétek szításával romboljuk nemzettársaink hitelét. Ideje megtanulnunk, hogy a nemzet nagyságát nem a térképen elfoglalt helye határozza meg, hanem a hűség. És a Kárpát-medence nem az IDEGEN MAGYAROK hazája, hanem azoké, akik tudják, hogy ami hiányzik, megvan, csak nem látszik.
„Ugrándoz, mint szarvas, a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben” – kiáltott szenvedés után ujjong Ézsaiás próféta (Es.35:6), akár az 1994. szeptember 15-én, a Debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetségének támogatásával beindult Árpád-házi Szent Erzsébet Liceum Gyimesfelsőlokon, fennállásának 15. évfordulóján. Mert értelmező jellegű arckép elemző tanulmány írására késztetett a sajátosan magyar műveltség ápolása, gyarapítása iránt elkötelezett dr. Berszán Lajos római katolikus lelkész, intézeti rektor portréja. Életműve azt a szakmai elvárásnak is megfelelő ars poeticát példázza, hogy az egyetemes magyar nyelvközösség életre keltése a változó, gyakran viharos időben társadalmi összefogás eredménye lehet.
Iskolarendszere túlmutat önmagán, mert tulajdonságait megvilágosító vonása a hitből fakad. Iskolája szívesen fogadta moldvai magyarság falvaiból érkező diákokat, az anyanyelvükön tanulni vágyakozókat. Az erős lelki törekvés, a festői környezetben levő otthonban a tízedik nemzedék csángó-magyar diák segítésére volt elegendő. A gimnáziumból, liceumból érettségi diplomával távozók erdélyi egyetemekre, főiskolákra, szakképzési intézetekbe kerülnek. De viszik szívükben azt a drága kincset, amely megtartja, erősen összetartja, bárhova kerüljenek. Magukkal viszik a hűséget! Talán Marosvásárhelyre, a színiakadémiára, vagy az orvos – gyógyszerészeti fakultásra. De vihetik Kolozsvárra, a Babes-Bolyai Egyetemre, Csíkszeredába, informatika és angol szakra, Gyulafehérváron a teológiára, Kézdivásárhelyen, Hunyadon és Székelyudvarhelyen tanítóképzőbe, illetve egészségügyi főiskolára, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön pedig turisztikai szakképzésre…
Csak vigyáznunk kell, “hogy a gyimesi és moldvai csángó-magyarok és a székelyföldi fiatalok számra a jövőben is megmaradjon az a magyar nyelvű, egyházi gondolkodás alatt álló iskola, kérjük a lehetőség szerinti támogatást” – írja a magyar szikora. Mi tudjuk, hogy a csángó kultúra iránti figyelem nem kizárólagosan erdélyi érték, mint ahogyan természetes is. Többek, egyesületek civilszervezetek áldozatos támogatásával is erősödik a már hagyományos intézet.
Szemtanúja lehettem a Szent Erzsébet-szoboradomány átvételekor a megható rendezvényen, amikor Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért egyesületi elnök Éhn József az egész intézetet a Szent kegyeibe ajánlja. És mert lelkészként lehettem jelen, az ünneplő kórus elénekelte a “Te Benned bízunk…” kezdetű 90. Zsoltárt.
Itt tartozunk elmondani azt, hogy nem állhat soha ellentétben ősi, – isteni és emberi jogainkkal -anyanyelvünkhöz, nemzeti kultúránkhoz, őseinktől örökölt vallásunk szabadságához való őszinte, igaz ragaszkodásunk. Mi valljuk, hogy kisebbségi kérdésünk nem csupán, – s elsősorban nem politikai! – kérdés, hanem kulturális. Mi nem feledjük, hogy a trianoni békeszerződés a nemzeti kisebbségeket oltalma alá vette, melyet hangoztattak a határmegállapító bizottság tevékenységének idején. Mi tudjuk, hogy a kisebbségi nemzet elsősorban kulturális szövetség; mi egy örökölt, sajátos, értékes kultúrát akarunk megőrizni. Ezt tudta idejében, mint korunk legnagyobb szerencsétlenségét felfedezni Berszán atya, hogy üzenetében nemcsak kisebbségi fájdalom és erkölcsi ismeret a mérvadó, hanem a Kárpát-medence szellemileg gyötrődő, moldvai csángó-székely gyermek élhessen immáron húsz esztendeje a történelem adta szabadsággal…
Hogy mindenkor legyen egy ember!
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
