Nem bizony, jelentette ki a minap L. Simon László kormánybiztos, Romsics Ignác pedig tagadta Kun (Kohn) Béla és elvtársai származását. Ekkora történelemhamísítás, ilyen gondolatterror bizony azért még a legsötétebb aczéli időkben sem volt. Köszönhetően az 1989-es csillagváltásnak, annak, hogy sikerült akkor ötről a hatra jutnunk.

Kezdjük az elején! „Horthy Miklósnak nem lehet szobra Magyarországon az 1944-es német megszállást követően játszott szerepe miatt – jelentette ki L. Simon László kormánybiztos szerdán az Eltiporva – A vészkorszak és az Országos Széchényi Könyvtár című kiállítás megnyitóján, Budapesten” – adta hírül tegnap a Mazsihisz honlapja.

Azt, hogy a kormánybiztos uraságnak miféle történelmi ismeretei vannak, ne firtassuk. Elvégre azt csak azzal tehetjük, ami – létezik. Mondhatnók, olvassa el a jelzett korszakról legalább Carlile Alymer Macartney magyarul is hozzáférhető művét (Október tizenötödike), de hát persze lehetetlent mégse kívánjunk. Ne erőltessük, ami nem megy!

Azt viszont joggal kívánhatjuk, hogy legalább egy történész álljon ilyenkor a sarkára. Mint a kiállítás megnyitása előtt tartott konferencián felszólaló Romsics Ignác. Aki azt ecsetelte számszerűsítésekkel, hogy a néhai kormányzó uralkodása idején a népesség öt százalékát adó zsidóság a gazdasági elitben mily jelentős arányban képviseltette magát.

Amint elmondta, „a legmagasabb, évi 200 ezer pengő adót fizető 70 főből 1940-ben 50 volt izraelita, a 100-200 ezer pengős kategóriában a 290 főből 160”, s „a zsidóság 56 százaléka városokban élt, 45 százaléka Budapesten”. Jegyezzük meg: városokban és Budapesten! Vagyis még csak véletlenül sem az országot verejtékes munkával eltartó falvainkban.

Beszédes számokat közölt, nem vitás. Miként ugye az sem, hogy „politikai beállítottságát tekintve a zsidóság rendszerkritikus, modernizációt sürgető társadalmi csoport volt”. Azt, hogy mit ért modernizáción, hadd ne firtassuk. Érezzük bőrünkön, főleg azóta, hogy ötről a hatra jutottunk – már ami a hatalmi konstellációkat fémjelző csillagok ágszámát illeti.

Hanem ama elszólás csak ezután következett részéről! „Az 1919-es Tanácsköztársaság felső vezetésében arányuk 50-60 százalék volt, ami alkalmas volt arra, hogy később ezt a korszakot zsidóuralomként emlegessék, holott például a Tanácsköztársaság idején szedett túszok 20 százaléka is zsidó volt, Kun Béla és társai pedig nem is voltak zsidó vallásúak”.

Ami túszaik számát illeti, nem számháborúzunk, elvégre ott van Váry Albert királyi koronaügyész-helyettes műve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon), vagy Gabányi János ezredesé (Mártírjaink). De azzal kapcsolatban sem, hogy a felső vezetésben való tényleges arányuk mennyivel volt magasabb az általa imént jelzettnél.

Elvégre a csak rovatunkban erről korábban közölt adatok ismétlésének is van határa. Meg aztán annak is, hogy „Kun Béla és társai” köztudott származásával foglalkozzunk. Pláne, ha történészek vagyunk. Mert akkor ugyebár azt is illenék tudnunk, mégis miért, hogy az 1920-as években „visszaszorított” antiszemitizmus a harmincas években újra megerősödött.

Amiről viszont Romsics szemérmesen csak annyit mondott, „hogy részben a belső szociális problémák, részben pedig a hitleri Németország gazdasági és szellemi dominanciája miatt” történt. Pedig érdekfeszítőbb lett volna előadása, ha a „belső szociális problémák” okait részletesebben kifejtette volna. Ami viszont nyilván politikai inkorrektség lett volna.

Akárcsak, ha nemzeti bibliotékánkban kiállítás nyílt volna az 1945-ben a „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” négy jegyzékére felkerült sajtótermékek bezúzásáról. Ehelyett az 1944-es könyvbetiltásokról és könyvmegsemmisítésről nyílt. Ami nem volt véletlen. Elvégre mit keresett már akkor is könyvpiacunkon Ilja Ehrenburg?

Aki a németek sterilizációját követelte. Mert azt lehetett. Sőt amúgy bármely nemzetét – egyet kivéve, természetesen. Mert azt az egyet mindig is úgy kell tekinteni, mint bokrétát Isten kalapján. Horthyt pedig megtestesült démonként. Akiről még egy kisvárosban sem lehet semmilyen közterületet elnevezni. Ha ez viszont mégis megtörténik, lehet meakulpázni!

Mint teszi most Gyömrő polgármestere, Gyenes Levente. Aki, számolt be a Mazsihisz honlapja szintén tegnap, „hibás döntésnek nevezte az önkormányzat képviselő-testületének keddi ülésén, hogy két évvel ezelőtt Horthy parkká nevezték át a Szabadság teret. A képviselő-testület döntése értelmében júliustól Fő térnek hívják a közterületet.”

Merthogy a fő az, hogy a park néhai kormányzónkról való elnevezése ellen tiltakozó „helyiek” nyugodtan aludhassanak. S ne zavarja álmukat egyesek aláírásgyűjtési kezdeményezése se ez ügyben való népszavazás kiírásáért, hiszen „a tavaly januárban megtartott referendum érvénytelen lett”. Nyugodjanak bele, hogy Horthyról nem lehet.

Miként erdélyi véreink is, hogy ott sem megengedett az ilyesmi. Még csak az hiányzik, hogy Nyirő hamvai tényleg a helyükre kerüljenek! Még az lesz a vége, hogy ott is bújni fogják műveit. Ehelyett inkább holocaust szentélyekhez zarándokoljanak. Hiszen lehet-e ennél hőbb kívánsága a bukaresti miniszterelnök-helyettes és RMDSz-elnök Kelemen Hunornak?

Aki, adta hírül harmadik aznapi jó hírként a Mazsihisz honlapja, kedden Kolozsvár belvárosában egy holokauszt-emlékmű felavatásán mondott beszédében kijelentette: „Megálljt kell parancsolni az Európában újra megerősödő szélsőségeknek.” Ha ezt Bukarest, Brüsszel, Washington és Tel-Aviv vonatkozásában értené, egyet is értenénk.

Persze ne álmodozzunk, szó sincs erről! Örömét fejezte ki, hogy a felállított emlékmű „annak a több mint 18 ezer Kolozsvár környéki zsidónak állít emléket, akiket hetven évvel ezelőtt Kolozsvárról deportáltak a náci haláltáborokba”. Arról persze, hogy hány magyart űztek el lassan száz éve a városból, vagy kényszerítettek öngyilkosságba, ezúttal sem szólt.

Azoknak nem jár emlékmű. Sőt semmi sem. Nekünk viszont valami mégis: szájkosár. Ugyanis, folytatta, az európai parlamenti választások eredményei alapján „nem szabad helyet engedni azoknak, akik embereket különböztetnek meg faji, nyelvi vagy vallási alapon”. A példák részletezéséből az izraeli agresszió emelgetése szintén elmaradt.

Itt tartunk hát. A farok csóválja a kutyát. Budapesten, Gyömrőn, Kolozsvárt. Egyszerűen vérlázító, ami folyik. Ismételjük: ekkora történelemhamisítás, ilyen gondolatterror bizony azért még a legsötétebb aczéli időkben sem volt. Köszönhetően az 1989-es csillagváltásnak, annak, hogy sikerült akkor ötről a hatra jutnunk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info