A jelek szerint megint megy a porhintés. Amint a Mazsihisz honlapján olvassuk, május 21-én az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség kezdeményezésére két rabbi, egy katolikus püspök és egy protestáns lelkész ül le egymással, hogy „segítse a párbeszédet a zsidóság és a kereszténység között, és segítse a kiengesztelődést a társadalomban”. Érdekes. A két rabbi közül az egyik korábban még úgy nyilatkozott, hogy a zsidóságnak nincsen szüksége a kereszténységre. Akkor most hogyan is van ez?

Még mielőtt Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija, Radnóti Zoltán neológ rabbi, Székely János esztergomi-budapesti segédpüspök és Lackner Pál evangélikus tábori püspök e „beszélgető est”-en bármit is nyilatkoznának a két fél közötti együttélés „gyümölcsöző lehetőségeit kutatva” – ráadásul a jezsuiták budapesti lelkiségi és kulturális központjaként tekintett „Párbeszéd Házá”-ban! –, nem állhatjuk meg, hogy ne tegyünk fel néhány kérdést.

Először is azt, hogy mégis miféle kiengesztelődésről van szó, amikor az egyik fél – Köves Slomó – korábban már számtalanszor félreérthetetlenül jelezte, hogy a zsidóságnak nincsen szüksége a kereszténységre?

Nincs bizony, hiszen ott van a Talmud. Amelyről Huber Lipót (1861-1946), a jeles kalocsai kanonok, biblikus teológiai tanár művében (A Talmud, különös tekintettel az Újszövetségre (1897) ezt olvassuk:

„A Talmud alapelve, hogy csak Izrael, mint kiválasztott nép, kedves az Isten előtt, s hogy tulajdonképpen csak ez bír létjogosultsággal; a többi népek, mint Istentől elrugaszkodott pogány sereg, megvetendők s csak annyiban tűrendők, amennyiben Izraelnek meghódolnak. Minthogy pedig az igaz Isten helyett annak teremtményeit, vagy kezeik alkotását imádták, a Talmud őket, mint bálványozókat, az emberi méltóság magaslatáról lebukottaknak tekinti s nem egyszer az ész nélküli állathoz, baromhoz hasonlítja.”

Huber hosszú évtizedeket áldozott a zsidóság és a kereszténység viszonyának tüzetes tanulmányozására, így megtanult héberül is, éspedig irodalmi szinten. Ennek során megállapította, hogy bár vannak a Talmudban kétségtelenül építő szövegek, de zömében mégis „a sötétség több és erősebb, mint a világosság”, amiért is nem véletlenül került rá valaha a katolikus egyházi tanítóhivatal által tiltott könyvek jegyzékére (Index librorum prohibitorum).

Mindmáig nélkülözhetetlen alapművében (Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről (1933), Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig (1936)) az ókortól a huszadik századig a zsidóság és a kereszténység viszonyát meghatározó irodalmi emlékeket egybegyűjtve jutott a kettő összeegyeztethetetlenségét megállapító következtetésekre. Világosan tisztázta benne a Talmud szerepét a zsidó életben és viszonyát Krisztus hitéhez:

„Ortodox zsidók előtt a Talmud, amelyet a Biblia mellett a legfontosabb és legszentebb könyvnek tartanak, a legnagyobb tisztelet tárgya, sőt nem hiányoznak közöttük, akik ezt még manap is mint a bölcsesség és legtisztább etikai kincsesbányáját magasztalják, s majdnem a tévmentesség trónjára helyezik. Keresztények között azonban alig akad a Talmudnak magasztalója, hanem annál több az ellensége, akik a Talmudot teszik felelőssé mindazért a bajért és bűnért, amit valahol zsidó elkövet. S ha ez az állítás némileg túlzás is, mégis sok esik a Talmud teherlapjára.

Tagadhatatlan, hogy a Talmud megmételyezte az ószövetségi erkölcstant és jogtant, amennyiben más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nem zsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető meg a keresztény morálissal. De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot soha nem lehet összhangba hozni, minthogy a Talmud nem az evangéliumi általános felebaráti szeretet, hanem a zsidó és nem zsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örök érvényűnek képzelt kiválasztottságát hirdeti, hittana pedig valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Egészen sajátos módon elhomályosította az Istenről, az angyalokról, a rossz szellemekről, a lélekről, a bűnről, a túlvilági életről és más hasonló dolgokról szóló tanokat, amit pedig a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a Boldogságos Szent Szűzről mond (fattyú, döglött kutya, ganéj stb.), az egyenesen égbekiáltó blaszfémia.”

Ebből levonta aztán a következtetést:

„A kereszténység, mint olyan, nem köszön a Talmudnak semmit, hisz a Bibliát háttérbe szorító, a mózesi törvényt szellemétől megfosztó, a messiási profétizmust teljesen elhomályosító s a messiási eszmét politikai utópiává torzító Talmud tartotta és tartja vissza Izraelt a kereszténységtől és zárja be előtte az Isten országát. A Talmud annyira belopta magát Izrael lelkébe, hogy tanulmányozását sokkal fontosabbnak és érdemszerzőbbnek tartja, mint a Biblia tanulmányozását. Ebben lelki magyarázatát az is, hogy a keresztény elvek, a keresztény szellem még általánosságban sem tudott érvényesülni az ortodox zsidóságban.”

Ezek után aligha kérdés tehát, miféle kiengesztelődés lehetséges? Egyáltalán mit tekint a négy beszélgetőpartner annak? A hagyományos keresztény felfogás (amint a jezsuita Bangha Béla (1880-1940) által jegyzett Katolikus Lexikon ban (1931) olvassuk) e fogalomról ugyanis ezt tartja:

„Az okozott sérelem jóvátétele vagy az erre irányuló szándék nyilvánítása. Előbbinek inkább elégtétel a neve. Az elégtételnyújtás szándékának nyilvánítása bizonyos fokig szintén alkalmas a sérelem jóvátételére, akkor is, ha nem maga a vétkes nyújtja, magában véve azonban nem elegendő a bűn megbocsátásának kieszközlésére.”

Kérdés, hogy a Talmud által okozott sérelmek jóvátétele vajh meddig késik? Mert az ugye nem lehet kérdés, legalábbis, ha levesszük a szemellenzőt, hogy e sérelmek száma aligha kevesebb, mint ahány parancsolatot adott a Teremtő az Ószövetségben. Aminek felismeréséhez ráadásul nem is feltétlenül szükséges mondjuk közgazdasági diploma. Untig elég a józan paraszti ész is. Ilyetén egy egyszerű pénzügyi tisztviselő, bizonyos Csopják Attila (1853–1934) 1919-ben megjelent dolgozatában (A magyar zsidóság sok és nagy bűne) fel is sorolta őket. Eszerint a zsidóság

1. Elhagyta eredendő vallását, a mozaizmust.
2. Lelkiismeretlenül űzte az uzsorát.
3. Az országot tönkretevő kocsmárosok 90%-át adta.
4. A kétes gazdálkodású pénzintézetek legalább 60%-át képezte.
5. Kezében tartotta a közvetítő kereskedelmet.
6. Nagyvállalkozói tömege kiszipolyozta a közmunkásokat.
7. A nagy földbérleteket a nép elől elvette, és megtartotta magának.
8. Erkölcstelenségekhez szoktatta saját gyermekeit is.
9. Megkaparintotta és elvtelenné tette a sajtót.
10. Rabbijai nem nevelték gyermekeit sem tisztességes munkára.

Sapienti sat. Mindennek tudatában érdeklődéssel várjuk a május 21-i beszélgető estet. Legyünk ez egyszer optimisták, hátha még csoda történik, és az érintettek visszavonják a Talmud keresztényellenes kitételeit!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info