Úgy tűnik, valahogy nincsen határa a megfeleléskényszernek. Ahelyett ugyanis, hogy maradandókat alkotott és méltatlanul elfeledetett költőinket-íróinkat végre érettségi tananyaggá tennék az arra illetékesek – Herczeg Ferenctől Tormay Cécile-n és Nyirő Józsefen át Wass Albertig lennek kiket választaniuk –, folyik továbbra is a selejtes, magyargyűlölő szerzők reklámozása. Most éppen Márai Sándoré meg Bródy Sándoré.
Márai ámokfutásairól rovatunkban már részletesen megemlékeztünk, Bródyéról viszont kevésbé. Az idei érettségin a választható tételek közül az egyik egy Márai-idézeten alapuló szövegalkotási feladat volt, a másik pedig Bródy Sándor (1863-1924) Kaál Samu című „írása” elemzése volt. Igen, csak így: írása. Ennyire szemérmesen fogalmazva! S nem véletlenül. Mert aki ezen, már világhálón is elolvasható Bródy-opuszt elolvassa, elképedve kérdezheti: Tessék mondani, irodalom ez? Ha igen, mégis mitől?
De miről is van szó? Egyik legnagyobb irodalomtudósunk, Várkonyi Nándor így fogalmazott kézikönyvében (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) Bródyról: „Nincs még egy írónk, aki annyira gyűlölné a magyarságot: egész művében egy jó szót, egy szép indulatot nem ad neki: gyűlöli a gazdag zsidót is, aki el akar szakadni a fajtájától, s a gazdanéphez dörgölődzik. Erkölcsileg kívül került a magyarságon.”
Bródy ugyanis azok közé tartozott, akik, miként ma mondjuk Spiró György és Eszterházy Péter, nem adnak semmi eszményit olvasóiknak. Nem lesznek szebbek, jobbak, igazabbak köteteik olvastán. Nincs bennük esztétikai emelkedettség, világnézeti útmutatás. Nem is beszélve a nemzeti önérzetről. A magyar tájak, emberek, korok megmutatásáról. Van viszont önkritikátlan pózolás, pongyola szószaporítás, és ami a legfőbb: fülledt erotika, házasságtörés. Mert nála a nő csak amolyan csecsebecse, használati tárgy a vásárfián.
Műveit forgatva olybá tűnik, úgyszólván más világot nem is ismert, mint – saját származása révén – zsidót. Amelyben mindenki lezüllik, mint Dada című színművének magyar parasztleánya. Vagy A tanítónő fiatal falusi leánya, akiről csak annyit tudunk meg, hányan környékezik meg. De említhetjük A medikus történetét is. A zsidó orvosnövendéknek el kell vennie a nem kívánt leányt, csakhogy annak hozományából végezhesse tanulmányait. A férfi aztán kinevelteti magát a nő költségén és ebből a családi üzletből házasság lesz.
Száz szónak is egy a vége: hiányzanak történeteiből az ideák. Mindenütt csak fehérnépek, kékharisnyák, félkegyelműek szerepelnek bennük. Amiért is a vele egyazon származású, de a magyarsághoz asszimilálódni kívánt Heinrich Gusztáv irodalomtörténész például A tanítónő ről megállapította (amint Pintér Jenő művében (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941) olvassuk), hogy annak „legkisebb irodalmi értéke sincsen”.
Persze korántsem csak e darabjáról mondható el ez. Valamennyiről. Ezért, hogy valaha legjobb irodalomtörténészeink, mint Alszeghy Zsolt, Bartha József, Bánhegyi Jób, Pintér Jenő és Zoltvány Irén, alighanem nem művei értéke, hanem csak azok sajnos nem mindennapi hatása miatt foglalkoztak vele. Mert elképesztő, hogy már a huszadik század elején is mennyi selejtes regény, elbeszélés és dráma jelenhetett meg nálunk a könyvpiacon – s ami az utóbbiakat illeti, színpadokon is –, melyekről Zoltvány Irén könyve (Erotika és irodalom, 1924) kimerítően tájékoztat. (Lehet, hogy a jó ízlés és magas műveltség már akkor is csak meglehetősen kevesek sajátja volt?)
S akkor még nem is említettük politikai hovatartozását! Zoltvány leírja, hogy saját folyóiratában (Fehér könyv) komoly képpel ítélkezett „nevetséges semmiségek fölött”, és fölényesen akarta elintézni a „világproblémákat”, aztán irodalmi és politikai hetilapjában (Jövendő) Bokányi Dezsőtől pedig már „teljesen kommunista ízű” cikkeket és verseket közölt. Ám ez még csak a kezdet volt. 1919-ben már Szamuely Tibort köszöntötte. Tormay Cécile írja Bujdosó könyvé ben: „Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: Tibikénk, prófétánk!”
S végül még egy. Amint Heinrich kritikájában fogalmazott, figyelmet csupán nyelve miatt érdemel, „mellyel, úgy látszik, egy új magyar nyelvjárás kopogtat az irodalom kapuján. Itt-ott igen magyaros akar lenni, és úgy látszik, próbál a nép nyelvén beszélni, de persze siker nélkül, mert nincs egészséges nyelvérzéke, a nép nyelvét pedig nem tanulmányozta. Valószínűleg azt hiszi, hogy a rossz magyarság már eo ipso népnyelv. Ideje volna már, hogy szakférfiaink ezt a külvárosi romlott zsargont, mely nemcsak ebben a darabban uralkodik, figyelmükre méltassák.”
E „külvárosi romlott zsargon”-ra Pintér Jenő imént idézett művében néhány iskolapéldát is nyújtott. Íme tehát néhány „Bródy-mondat”: „A kántor pipázik magának.” „A legalsóbb faluban is van egy főúr.” „Az anyám kérdezett önre.” Vagy kifejezés: „a föld dosztig tele van a legfinomabb ennivalókkal”, „ez pechelt el bennünket”, „mit álmodoztál neki?”. S akkor még a most választható érettségi tétellé lett „írásá”-ból – nem minden szándékosság nélkül, elvégre a Bródy-idézésnek is vannak határai – nem is idéztünk!
Ennyit hát Bródyról, a magyargyűlölő íróról, meg a mostani magyar érettségiről. Amin még jó, hogy lehetett választani. Bródyn és Márain kívül Berzsenyit vagy Aranyt. Kettő ide, kettő oda. Hja, paritás! De mindez egy állítólag nemzeti kormány alatt?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info