Ha valaki Áder államelnök auschwitzi beszéde után netán azt hinné, tovább már nem lehet süllyedni, téved. Lehet. S hogy mennyire, azt ugyanaznap egy németországi evangélikus lelkész bizonyította felszólalásával: bűnhődjön mindenki életében és holtában a holocaustért, különösen, amiért mindeddig hallgattak róla.
Pláne Németországban és Magyarországon. De idézzünk csak a nevezett, bizonyos Jobst Bittner tiszteletesnek a Mazsihisz honlapjára felkerült felszólalásából!
„Ha nem tanuljuk meg, hogy elmondhatjuk az igazságot a múltról, és feldolgozhatjuk az aktív vagy passzív részvételt és a bűntudatot, akkor a holokauszt árnyékában éljük le életünk további részét.”
Szóval már megint kibújt a szög a zsákból. Kollektív bűnös itt lassan már mindenki. A magyarok után mindjárt a németek:
„Ahogy hallják, németül beszélek – annak a népnek a nyelvén, amely hatmillió zsidó ember elpusztításáért felelős.”
Ebben persze nincsen semmi új. Imre Kertésztől is olvastunk már ilyet: „Különös nyelv ez a magyar. Egy nyelv, amin megértem gyilkosaimat.”
Elmeorvosi érintettség hiányában hadd ne kommentáljuk ezt. A „háborús bűnösök leszármazottainak civil csoportja” nevében élőket és holtakat kollektív bűnösökké nyilvánító lutheránus pásztor elmondta még:
„Egy hajdani náci városból származom, Tübingenből. Ez egy egyetemi város Németország déli részén. 1400 éves történelméből a zsidókat csak 120 évig látták szívesen a városban. Az egyetem alapítását követő 400 évben, a zsidókat az egész vidéken üldözték.”
Ha így volt, nyilván okának is kellett lennie. Erről persze hallgatott. Miként a hasonló esetek tucatjainak miértjeiről is. De persze itt nem az okadatolás a fontos. Nem. Csak egy: a kollektív bűntudat erőltetésével bezsebelendő lóvé.
Az bizony, és nyilván nem is akármennyi. Hiszen, mint megtudtuk a lélek pásztorától,
„1933-ban, az egyetem elsőként nyilvánította magát „zsidómentessé”. Az intézmény mintegy 300 fő tömeggyilkost nevelt ki, akik a „Einsatzgruppe”-k vezetőivé váltak a holokausztban, és akik körülbelül 700 000 zsidó haláláért voltak felelősek.”
Összeget sajnos nem mondott, amennyit ezért fizetnie kellene Tübingennek. De azt sem okadatolta se teológiailag, se filozófiailag, hogy miféle etika az, amely hasra ütéses alapon számszerűsítve az elhunytakat, bánatpénzre kötelezi évtizedek múltával az akkor nem is élteket?
Azt viszont elmondta, evidenciának kell lennie az Izrael iránti barátságnak. Megbonthatatlannak, mint amilyen volt nálunk ugye a „magyar-szovjet”. S ennek jele a „múlttal való szembenézés”, amiért is
„a német családokban a háború utáni időszakban nem beszéltek a bűneikről és elfojtották a múltban cselekedetteket és látottakat. Sokan meg is indokolták a tetteiket, a múltat félretolták, és német családok alig mutattak lelkiismeret-furdalást vagy megbánást a holokauszt áldozatainak irányába.”
S minő borzalom, tette hozzá, hogy bár „Németország szembenéz a náci múltjával a sajtóban, a médiában, azonban az első benyomás csalóka: statisztikai felmérések szerint, bizonyos szempontból a német lakosság 25%-a rendelkezik valamilyen antiszemita előítélettel”.
Sőt nemcsak előítélettel: „Tovább homályosítja a képet, hogy virágzik a jobboldali terrorizmus, egyoldalúan és gyakran arrogánsan elítélik Izraelt, a fenyegető biztonsági helyzet teljes figyelmen kívül hagyásával”.
Virágzó jobboldali terrorizmus Németországban? Adjanak már Bittner tiszteletesnek csak egy hónapi munkalehetőséget valamelyik izraeli kibucon! Aztán utána saját magának tegye fel minap elhangzott kérdését:
„Miért van az, hogy még mindig nem lehetett kiirtani az antiszemitizmus és a rasszizmus kísértetét Németországban és az európai országokban, és Magyarországon?”
S ha még ezután sem sikerülne erre felelnie, segítünk az alábbi történettel. Jeles írónk, Herczeg Ferenc1919-ben kiküldte cselédjét az utcára, nézze meg, tart-e még a forradalom, vagy már vége van. Kérdi a cseléd, hogyan tudja ezt megállapítani? Mire Herczeg: Várj, amíg jön egy autó. Ha elől egy szakállas fiatal zsidó vezeti, akkor még tart a forradalom, ha sofőr vezeti és hátul egy öreg zsidó bankár ül, akkor vége van.
Vagyis a tanulság: mindegy, éppen melyik oldalon állnak az érintettek, elől vagy hátul ülnek, ők vannak nyeregben. Tetteikért viszont mindig mások viselik a cehhet. S hogy a megcsappant lóvét pótolják, kollektív bűnösöknek nyilvánítják őket.
Ifj. Tompó László – Hunhír. info
