Ha valaki netán azt hitte volna, hogy Zoltai Gusztávnak a Mazsihisz éléről való távozásával régmúlttá vált a hazai zsidóság vezető körének örökös önsajnáltatása, állandó harckészültsége befogadói ellen, téved. Április 24-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Heisler András Mazsihisz-elnök megint csak arról panaszkodott, hogy beteg társadalmunk, ha az övéi „jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak”.

Az ember, legalábbis józan paraszti ésszel, azt hihetné, hogy a befogadottak hálásak befogadóinak. Ez azonban úgy tűnik, a társadalmak egy bizonyos minoritása esetében valahogy sehogyan sem működik, éspedig nemcsak nálunk. De talán nálunk a legkevésbé.

Mert mást se hallunk, mennyire antiszemiták vagyunk. Nos, ha valakik csak tervezgetik valakik kiűzését, netán kiirtását, de nem teszik meg, azokkal ugyebár az élet szentségét mégoly tisztelő római büntetőjog sem tud mit kezdeni. Hangsúlyozandó, az európai műveltség alapjához hozzátartozó római jog. Ám az eszerint nem mindenkinél norma.

De lássuk végre, mindezt kinek apropóján írjuk! A nevezettek honlapján április 24-én öles című hírcikk hirdeti elnökük sirámát: „Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk.” Konkrét részleteket persze ezúttal nem közölt. De idézzünk kissé részletesebben az e napon nem máshol, mint éppen a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében általa elmondottakból!

„Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből.”

Óriási! Miközben talán nincs az a statisztikai apparátus, amely felmérné, csak fővárosunkban milyen mértékű reneszánszozásuk az év úgyszólván minden napján, még panaszkodnak! Merthogy úgy gondolják, ők olyanok, mint egy kémiai kísérletben a lakmuszpapír. Heislert idézzük ismét:

„A magyar tudomány e gyönyörű várában, hazánk egyik legpatinásabb épületében a magyarországi zsidóság világi vezetőjeként, egy vallási kisebbség öntudatos tagjaként egy rövid gondolatot szeretnék Önökkel megosztani. Természettudósok megfigyelték, hogy a természetes vizeinkben élő sok száz halfaj közül egyesek viselkedése képes a természetes vizek állapotát mutatni. Mozgásuk, színük és a vízben való elhelyezkedésük megfigyelésével pontos következtetéseket lehet levonni arról, hogy az életterüket alkotó csermely, patak, vagy folyó aktuálisan milyen tisztaságú. E halfajok a természettudósoknak képesek jelezni, ha a vízbe olaj, vegyszer jutott, vagy ha az éltető forrás bármi mással szennyeződött.

Bizonyos jelenségek érzékelésének rendkívüli jelentősége lehet, de nem csak a természettudományban, hanem a társadalomtudomány területén is. A világ minden táján, így hazánkban is – úgy gondolom – a kisebbségek azok a társadalmi csoportok, amelyek a leghatékonyabban képesek érzékelni a társadalom mindenkori állapotát. Amennyiben közérzetük nem jó, ha félelmeik vannak, ha gyűlöletet érzékelnek vagy elhagyják szülőhazájukat, akkor ez a társadalom betegségét jelzi.

Ha a romák úgy érzik, hogy lépten-nyomon kirekesztéssel találkoznak, a melegek a kiközösítéstől félnek, ha a zsidó közösség tagjai erősödő antiszemitizmust éreznek, akkor ez a kisebbségi szenzor – nem lebecsülve a tudományos felmérések és szociológiai tanulmányok jelentőségét, de e kisebbségi szenzor pontosan jelzi, ha valami nincs a társadalomban rendben. Ezért aztán a fejlett demokráciákban, a bölcsen gondolkozó és dolgozó kormányok mindig különös figyelemmel követik a nemzeti, vagy vallási kisebbségek közérzetét, reakcióit. Ha jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak, az nem kizárólag az ő problémáikat, hanem az össztársadalom fel nem tárt fekélyeit jelzik.

Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből. A Magyar Tudományos Akadémia mai konferenciája, az előadó tudósok meggyőző névsora azonban azzal biztat bennünket, hogy a történelem tanulásának folyamatában ma, az egykor volt Roosevelt téren, a mai Széchenyi téren képesek leszünk előrelépni.”

Ezt is megértük tehát. Ők a mi lelkiismeretünk. Valamennyien lakmuszpapírok, bokréták kalapunkon. Amiért viszont valahogy mégsem vagyunk eléggé hálásak. Sőt nemhogy eléggé. Semennyire sem! Mert ha csak annyit mondunk például, hogy a Rotschild-ház a történelemben nem feltétlenül volt tiszta kezű, már antiszemiták vagyunk. Vagy annak szerintük való szinonimáikként fasiszták, nácik, nyilasok.

Persze hiába is érvelnénk nekik, ez mitől antiszemitizmus. Ha ugyanis azt mondjuk, Gyurcsány Ferenc egy pápai proli, akkor magyarellenesek vagyunk? Valahogy tényleg túlontúl nehéz ott a Síp utca táján eligazodni. Főleg, ha a múltat a jelennel vetjük egybe, ha ennek részeként netán Szekfű Gyula történész műve (Három nemzedék és ami utána következik, 1935) kerül kezünkbe. Amelyben ezt olvassuk:

„Jászi találóan mondja, hogy „az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az országnak 90 %-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyésző töredéke”.”.

Igen, a polgári-demokrata Jászi (Jakubovics) Oszkárról van szó, aki ezt visszaemlékezéseiben (Magyar kálvária, magyar föltámadás, 1920) publikálta.

Ez volt tehát már a huszadik század elején is a helyzet nálunk. És ma? Miközben továbbra is reneszánszoznak, a Síp utcában megint kirekesztettségükről panaszkodnak. Úgy látszik tehát, ottan nem személycserére, hanem ideológiacserére lenne szükség. Amíg egyszer tényleg el nem szakad a cérna.

ifj.Tompó László – Hunhír.info