Nálunk minden kisebbséginek minden jár, mert nem más a trendi, minthogy „az idegen szép”. Sőt hovatovább már csak az a szép. Régen hiába erőltették a szovjet himnuszt, mozgalmi indulókat, a kisdobos- és úttörőéletet, a szovjet propagandafilmeket, hiába volt megannyi május elsejei és november hetedikei ünneplés, a vörös nyakkendő alatt még magyar szív dobogott.
„Magyarországon nagy az idegenség, idegen gondolat, idegen érzés, idegen mentalitás.” E mondat Prohászka Ottokártól való, 1921-ből. Ezt olvasva méltán döbbenhet meg a mai olvasó. Egyrészt azért, mert olyan, mintha ma fogalmazódott volna meg, másrészt, amiért nem változik a szellemi széljárás jó ideje a Kárpát-medencében. Mert nálunk minden kisebbséginek minden jár, mert nem más a trendi, mint hogy „az idegen szép”. Sőt hovatovább már csak az a szép.
Hol vannak már azok az idők, amikor Szabó Dezső azt óhajthatta, nem azt kívánja, legyen hátrány az idegen származás, csupán azt, hogy ne legyen előny, ne kapjon priuszt valaki hazánkban azért, mert nem magyar! Már pedig ha valamikor, akkor ma kap, éspedig ezerszer inkább, mint Rákosi vagy Kádár alatt. Amikor is majd mindenki tudta, aki nemcsak nézett, hanem látott is, hogy hiába is akarták a nevezettek nemzetünket a vörös idegenség igájába belehajtani.
Igen, mert hiába is erőltették a szovjet himnuszt, mozgalmi indulókat, a kisdobos- és úttörőéletet, a szovjet propagandafilmeket, hiába volt megannyi május elsejei és november hetedikei ünneplés (amikor sohasem annak örült a diák, hanem hogy e napokon tanítási szünet van!), a vörös nyakkendő alatt még magyar szív dobogott. Mert ahogyan Reményik Sándor írta versében (Három szín), „A keblünkről letilthatják, / Letéphetik a három színt, / Keblünkről beljebb vándorol, / Befogadják a szíveink.”.
Emlékszem, múlt századunk nyolcvanas éveiben, amikor még általános iskolás voltam, énektanárnőnk kényszeredetten elmondta ugyan a verdiktet, hogy aki a szovjet himnuszt nem tanulja meg év végéig, megbuktatja, azonban óráin elsöprő többségben mégiscsak magyar népdalokat tanultunk, Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtéseit. De arra is emlékszem, hogy kötelezően meg kellett tanulnunk a Szózatot és a Himnuszt, természetesen végig, s mindegyikünket kikérdeztek belőlük. Nem lehetett nem megtanulni őket!
Aztán arra is emlékszem, hogy egy „régi vágású” tanárnőnk rendszeresen vitt bennünket múzeumlátogatásra a Schmidt Múzeumba, óráin pedig soha sem Leninről vagy Szamuelyről, hanem Rákócziról, Bercsényiről, kizárólag magyar hősökről beszélt. Mindez szülővárosomban, Szombathelyen történt. Ahol addig volt igazán jó világ, amíg a régmúlt emlékeként járt a fapados villamos, 1974-ig. Utána ugyan megpróbálták ott is lebuldózerezni a múltat, de, amint a fentebbi példák is mutatják, csak nem sikerült teljesen.
Legalábbis akkor. Mert mára azonban már ott is az idegenség az úr. Persze kérdezhetjük, csonka hazánkban hol nem? Elhűlve hallottam a minap, hogy van hivatalos néptánccsoport, melyeket zavar angyalos-koronás nagycímerünk s néhai leventeköszöntésünk, a „Szebb jövőt!”. Konrád György nyilatkozta néhány éve a 168 Órának, hogy a Magyar Szigeten való hagyományőrző foglalkozások ellen ugyan nincsen kifogása, de nem ízlése szerint valók. Mondta ezt ugyebár az önmaga szerint „legnagyobb élő magyar író”!
Mára tehát odáig jutottunk, hogy népi hagyományainkat csupán olybá veszik, mint eleink skanzeneinkben látható ódon használati tárgyait. Rekvizitumoknak, melyeknek a látogatókban keletkezhető hatását – azt, hogy esetleg, a városi életet falusira váltva, ők is eleink hagyományai szerint gazdálkodjanak – ezerrel ellensúlyozzák liberális lózungokkal. Mindenekelőtt azzal, hogy „az idegen szép”. Meg hogy ne termelj, csak fogyassz! Légy hálás, hogy nem kell szántanod, vetned, aratnod, csak az Aldiba, Lidlbe, Auchanba, Tescoba járnod! Megengedjük persze, hogy megnézegesd néha a múlt emlékeit, de hogy azokból éljél, azt már nem! S hiába is tartod őket szépnek, tudd meg, hogy az igazán szép az, ami nem a tiéd, ami nem magyar!
A magyar arasznyi életedben csupán nyomelemnyi lehet, mint mogyoró a csokoládéban. Bocsánat, csokoládé jellegű termékben! Mert már semmi nem az, ami tegnapelőtt, vagy akár csak tegnap volt. Mert ha netán több lenne, mint nyomelemnyi, még a végén Fekete Istvánt olvasnál, a Zselléreket, amiben olyan politikailag szigorúan inkorrekt mondatok is olvashatók, mint hogy több csoda van egy szem búzában, mint egész Budapesten! Ahol már a négyes metró hirdeti a szép új világot. Amelynek állomásai „freskói”, tekintettel arra, hogy azokat egy hat éves is meg tudná rajzolni, azt hirdetik: ne légy tehetséges, ne emelkedj ki az idegenség masszájából, elmúlt már a Michelangelók vagy a Lechner Ödönök kora!
Meg aztán az írott és elektronikus sajtó zöme, hogy valósítsd meg önmagadat! Ha fiú vagy és lány szeretnél lenni, élj annak megfelelően! Mert a gender mainstreamig aztán gyógyír mindenre. S ne higgy a kispolgári csökevényűeknek, akik megkérdezik, egy fehér miért keveredik négerrel? Tartsd fasisztáknak, náciknak, egyszóval antiszemitáknak mindazokat, akik erre azt felelik: „Azért, mert azt mondom, ez aberrált állapot, az következik, hogy utálom a négert? Vagy netán a dobostortát egyem együtt a téliszalámival?”.
„Magyarországon nagy az idegenség, idegen gondolat, idegen érzés, idegen mentalitás”, írta egykor Prohászka. Ja hogy már akkor is az volt? Vajon miért? Válaszkeresés közben csak irigyelni tudom a kiváló brit konvertitát, Gilberth K. Chesterton-t, aki bár már múlt századunk elején hatalmas veszély nehezülését látta az egész emberiségre – azt, hogy „az emberi értelem halandó önmaga megsemmisítésére”, vagyis (vallási és nemzeti) hagyományai felszámolására –, valahogy mégis bízott abban, hogy újra megtanulhatjuk, a fű valóban zöld és az ég néha valóban végtelenül kék.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
