A lélektan búvárai talán a leginkább megmondhatói annak, mennyire hozzájárul mentális mivoltunk megőrzéséhez a mindennapjaink örömeit és bánatait kifejező és feldolgozó humor, amely nélkül gyakran az utóbbiak egyenesen elviselhetetlenek lennének. Különösen is igaz ez a történelmi székelységre, amint erre az ötvenhét éve, 1957. április 19-én Biharkeresztesen elhunyt kutatójuk, Rugonfalvi Kiss István történész, debreceni egyetemi tanár rávilágított.
Amint korszakos könyvében (A nemes székely nemzet képe, 1939) írja, a székelység humorszeretetéről közismert, arról, hogy amíg más nép „kétségbeesik, jeremiádot szül, avagy hangtalanul összeroskad hasonló helyzetekben”, addig „lelkének kagylója drágagyöngyöt, csillogó humort termel, lelke és teste erejéből táplálkozó dacos magabízása, törhetetlen büszkesége a szenvedések fölé emeli, és nem lehet a sors hozzá oly kegyetlen, hogy ostorának suhogásából biztató nótát és kedvderítő üvöltést ne halljon: halálosan komoly tud lenni, de a legkomolyabb dolgokban is megtalálja a komikumot.”
Ez a humor persze élet minden területére kiterjed, így a hitéletre is: illő tisztelettel mókáznak a szentekkel, gyártanak tréfát Isten szolgáiról, s ezek mutatják meg legérzékelhetőbben, mennyire egymásba hatol lelkükben a menny és a föld. Rugonfalvi Kiss István professzor Hosszú Zoltán anyaggyűjtése alapján maga is hangyaszorgalommal gyűjtögette az e tárgyú, leginkább Kriza János, Benedek Elek meséiből és Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert regényköltészetéből ismert anekdotákat. Íme közülük néhány.
– Jó Az Isten, jót ád – mondja az egyik székely a másiknak –, de jobb is van az Istennél!
– Hogy beszélhetsz ilyet, te istentelen!?
– Csak úgy, hogy kendnek van egy hitván lova, melyet Isten adott, de adhatott volna jobbat is, mert van nála jobb is elég.
– Tudod-e János, métt teremtette az Isten elébb Ádámot?
– Tudom, ha megmondja.
– Azétt, met az Isten es tudta, hogy nem jó asszonnyal kezdeni.
Korondi fazékkal megrakott szekéren ereszkedik lefelé a Kalondán egy székely. A lovak megriadnak a szembejövő autótól, s a szekér az árokba fordul. A fazekak dirib-darabra törtek. A székely látva, hogy egész vagyona odalett, felszól az ég felé nagy keservesen:
– Ne félj, Isten, te sem fogysz ki a szegény emberből.
Nagy záporeső volt az alfalvi határban. A hegyi patakok megdagadtak és mindent elsepertek útjukból. Egy legény egy bokorba kapaszkodott, nehogy az ár elsodorja. Amint ott gubbaszkodik, látja, hogy a víz visz egy keresztet. Hozzákap fél kézzel, de nem érhette el, hanem, hogy valamit mégis segítsen, utána kiált a keresztnek:
– Uram Jézus, ne hagyd magad!
– No Pista bá’! Valék a templomba’, de kevesen valának.
– Oh, hadd el, te Dénes! Az embernek egész héten zakatol az asszony a fülibe, az az egy vasárnap vóna, hát akkor es agyonszidhassa magát a szószékről?
Úrvacsorát osztott az öreg tiszteletes. Az áhítatoskodók között ott állt Nyeső Mózes uram is, ki világéletében arról a gyengéjéről volt nevezetes, hogy az üvegnek szeretett a fenekére nézni. Mikor a tiszteletes átnyújtotta neki a kelyhet, melyből – tudvalevőleg – csak egy kortyot szokás inni, Mózes bá’ fenékig ürítette. A tiszteletes nem hagyhatta szó nélkül a botrányt, templomozás után béhívatta és szelíden megdorgálta. Mózes bá’ kevés megbánást mutatott, sőt büszkén felelte:
– Tiszteletes uram, tudja-e? Én az én Jézusomért még három ilyen pohárral is meginnám!
Egzaminálta a székelyt a papja a katekizmusból.
– Egy kérdést teszek fel magának, ha megfelel, aztán nem bánom, ha maga is kérd tőlem valamit.
– Halljuk – mond az atyafi.
– Meg tudná-e mondani, hogy ki volt az apja Jézus Krisztusnak?
– Jézus Krisztus Isten fia, a nevelőapja volt József ácsmester – felelt a székely.
– Jól van – felelt a pap –, most kérdezzen maga.
– Akkor mondja meg a tiszteletes úr, hogy ki volt az én apám?
Mindezekből rögvest kitűnik furfangos természetük, góbé észjárásuk. És alighanem ez mentette meg őket a sorsuk felett való rágódásokon. „Elmúlt bajokon nem emésztődik a székely, hanem rögtön a kárvalláskor talpra ugrik, mint az odacsapott macska” – írta egykor a soraikból való Gergely Pál irodalomtörténész (Kovrig Béla: A mi Erdélyünk, 1940).
S mindez, tehetjük hozzá, kihatott nem székely őseink egész gondolkodására is, nem kivéve közülük még Krisztus szolgáit sem. Boldog Temesvári Pelbárt, a híres ferences hitszónok beszédeiben például arról szólt, hogy Krisztus azért jelent meg feltámadásakor először asszonyok előtt, hogy így a hír gyorsabban terjedjen. Vagy Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek, hogy „egy bolond oly követ taszíthat a’ kútban, hogy tíz okosnak is gond azt kivonni”.
Legyünk hát büszkék mindazon, kiváltképpen székely őseinkre, akik életünket édesítették meg egykor drágagyöngyöt, csillogó humort termelő lelkükkel!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
