Nagypéntek mindenkori üzenete, hogy nélküle nincs feltámadás, vagyis Isten, különösen akkor, amikor a tömegek mindinkább elfordulnak törvényeitől, lenullázza az emberiséget, próbára téve mindenkit, mindenekelőtt az övéit.

Igen, próbára téve, vajon mennyire képesek szembeszállni Isten ellenségeinek kísértéseivel, az egyéni-közösségi romlásért felelős hét főbűnnel (a kevélységgel, fösvénységgel, bujasággal, irigységgel, torkossággal, haraggal, restséggel) és a Szentlélek elleni, belőlük következő vétkekkel (az Isten irgalmában történő vakmerő bizakodással, a kegyelmében kételkedéssel, a felismert igazság elleni lázadással, kegyelmének másoktól irigylésével, intések ellenére a bűnökben való megátalkodottsággal és a bűnök mindhalálig meg nem bánásával), így az ellenük való harcban megedződöttek tudják, nincs győzelem tusakodás, pálma verejték nélkül.

Ma, amikor köszönhetően a romlásunkért mindinkább felelős tizennyolcadik századvégi felvilágosodás által meghirdetett etikai relativizmusnak, a bűntudat végzetesen elhalványult, sőt nem is kevesekből mintha eltűnt volna, nem lehet ugyanakkor elégszer hangsúlyoznunk az imént felsorolt bűnök elleni harc fontosságát éppen ma, Krisztus keresztre feszítésének napján: csak az Ő bűneinktől megváltó kegyelme emelhet fel bennünket korunk alighanem minden korábbi képzeletet felülmúló káoszából, ezért, ahogyan Prohászka Ottokár írja imakönyvében (Szentlélek hárfája, 1945), karolják át a Szent Keresztet bűnösök és szentek egyaránt: bizony, az utóbbiak is, hiszen „alatta megszállja őket is méltatlanságuk érzete, nem találják helyüket, penitenciát tartanak és sírnak”, mert „mindnyájan lelkek vagyunk, kikhez lehajolt a keresztre feszítettnek kegyelme s fölemelt minket!”.

A kereszt kegyelmével járó bűnbánati fegyelemnek, penitenciatartásnak nem véletlenül oly nélkülözhetetlen eleme ugyanakkor a böjtölés. Amelynek fontosságát azonban gyakran mintha már klerikusi körökben sem hangsúlyoznák eléggé. Pedig a böjt az önmegtagadásra, az érzéki vágyaink korlátozására és az engedelmesség erényére történő nevelés talán leghathatósabb eszköze.

Mindennek tudatában aligha lehet kétséges, hogy nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Őseink ezért az emberiség fentebb emlegetett „lenullázásáért”, a keresztfa titkából fakadó életért boldogan adtak hálát a Királyok Királyának, Jézus Krisztusnak. Amint ezt különösen is Venantius Fortunatus politiersi püspöknek a Szent Kereszt tiszteletére írt nagypénteki himnusza tükrözi:

Vexilla regis prodeunt
Fulget crucis mysterium,
Qua vita mortem pertulit
Et morte vitam protulit.

Quae vulnerata lanceae
Mucrone diro, criminum
Ut nos lavaret sordibus,
Manavit unda et sanguine.

Impleta sunt, quae concinit
David fideli carmine
Dicendo nationibus:
Regnavit a ligno Deus.

Arbor decora et fulgida
Ornata regis purpura.
Electa digno stipite
Tam sancta membra tangere!

Beata, cuius brachiis
Pretium pependit saeculi,
Statera facta corporis
Tulitque praedam tartari.

O crux, ave, spes unica.
Hoc passionis tempore
Piis adauge gratiam
Reisque dele crimina.

Te, fons salutis, Trinitas,
Collaudet omnis spiritus:
Quibus crucis victoriam
Largiris, adde praemium. Amen.

Magyarul (Sík Sándor fordításában):

Királyi zászló jár elöl,
Keresztfa titka tündököl,
Melyen az élet halni szállt
S megtörte holta a halált.

Kegyetlen lándzsa verte át
Gonosz vasával oldalát.
S mely szennyet, vétket eltörölt:
Belőle víz és vér ömölt.

Az ősi jóslat itt betelt,
Mit a hű Dávid énekelt:
Az Úr, halljátok, nemzetek!
Kereszten trónol köztetek.

Rajtad tündöklik, drága fa,
királyi vérnek bíbora.
Ó választott jeles faág,
Ki szent testét karoltad át!

Világ bűnének zálogát
Ó boldog ág, te hordozád.
Az ellenség gonosz fejét
Megváltónk rajtad zúzta szét.

Üdvözlégy, kereszt, szent remény,
A szenvedés ez ünnepén.
Kérünk, kegyelmet adj nekünk,
Add vétkünkért vezeklenünk.

Szentháromság, dicsérjenek,
Üdvösség kútja, mindenek.
Legyen győzelmünk, add meg ezt,
A diadalmas szent kereszt.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info