Nem ám. Aminthogy közmondásosan a bárányból nem lesz farkas, kutyából szalonna, belőlük sem rendpártiak. Egyetlen talizmánjuk a fasizmussal való riogatás marad. Mint Kósáné Kovács Magdának, akinek, amint egykor fogalmazott, a fasizmusról a „rend” jut az eszébe. Nekünk pedig Schuster Lóránt erre rögvest feltett kérdése: vajon mi van akkor Kósáné konyhájában: szocializmus vagy fasizmus?

Amint a Néphazugság április idusai számában olvassuk, a választáson való leégésük okait firtató minapi tanácskozásukon felmerült – amúgy persze fasizmustól rettegő – övéi körében, hogy bizony ideje lenne nekik is kialakítaniuk „egyfajta rendpárti arculatot a vidéki emberek biztonságigényének megfelelően”. Jegyezzük meg: „rendpárti arculat”-ot! Hát, köhög a bolha, mondhatjuk erre.

Így volt ez mindig is az ő családtörténetükben. Lett légyen szó Magyarországi Szociáldemokrata Pártról, Kommunisták Magyarországi Pártjáról, Magyar Kommunista Pártról, Magyar Dolgozók Pártjáról, Magyar Szocialista Munkáspártról vagy csak Magyar Szocialista Pártról. Mindegy, mindegyik egyre ment. Mert mindegyik rendről papolt, de csak rendetlenséget okozott.

Mint mondjuk Kun (Kohn) Béla sajtófőnöke, Göndör Ferenc (Krausz Náthán), aki 1919 után bűnbánó könnyek hullatása helyett úton-útfélen csak gyalázta az elei mocskát eltakarítani hivatott Horthy-Magyarországot. Egyre azt hajtogatta, hogy neki, a kormányzó „fasizmus”-a elől bujdosni kényszerült szocialista világmegváltónak semmi köze nem volt a Lenin-fiúk rémtetteihez, sőt elítélte azokat!

Aztán jött 1945, a „felszabadulás”. Amikor pedig a nyugaton settenkedő fasiszta náci, nyilas „háborús bűnös”-ök kiadatását kérte, Nyirő József és Wass Albert „kézre kerítés”-ét. Mert hát rend a lelke mindennek, ugye. Miként ma is. Ja, hogy tényleg arra van igény? Beszéljünk akkor arról, hogy mi is azt akarjuk. Elhallgatva persze, csak addig, amíg meg nem kapjuk a nyeregbe kerüléshez elegendő ikszet.

Mert erről szól a történet ugyebár ezúttal is. A Néphazugság háza táján hiába röpködnek eddig onnan nem hallott szavak. Biztonságigény, rendpárti szocializmus, értékalapúság, meg effélék. Ugyanis Herczeg Ferenc drámájában, a Bizáncban ezt olvassuk: „A patkányhad addig rágta a ház alapját, amíg rászakadt. Most ijedten visítanak: Isten tégy csodát! Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért!”

De nem ám. Pláne Mesterházy elszólása után. Aki a Jobbikra célozva kijelentette, hogy azt „nem lehet karanténba tenni, hanem vitatkozni kell vele, rá kell mutatni a sok esetben fasiszta politikája visszásságaira, amely tönkre fogja tenni Magyarországot”. Az ember egyszerűen tényleg nem tudja, sírjon-e vagy nevessen ekkora kapitális ostobaság olvastán. Vereségük után még ők vitatkoznának!

Bizonyára feltűnt olvasóinknak, mennyiszer szemlézünk a két világháború közti magyar orgánumok közül a Magyar Kultúra címűből. S nem véletlenül. Annak egykori legendás zsurnalisztája, Nyisztor Zoltán pápai prelátus ugyanis már múlt századunk harmincas éveiben hányszor megírta, hogy a baloldali világ olyan, mint a valóságban sohasem, csak a festővásznon létezett Potemkin-falvaké volt. Ami viszont mégsem riasztja vissza híveit attól, hogy „vitatkozzanak”.

„A magyar életben ma nagyon elburjánzott vitatkozással szemben le kell szögeznünk, hogy a vitának csak akkor van helye, ha az igazság még nincs kidolgozva.” – írta Nyisztor a lap 1938. január 20-i számában. Már pedig az igenis kidolgozott. Csak éppen nem a vörös szocializmus által. Amely folyton rendről papol, de csak rendetlenséget okoz. A múltat pedig, mármint a sajátját, nem eltörölni, hanem átmenteni akarja.

Legalábbis, amíg bele nem törik ama bizonyosa. Merthogy ami nem megy, kár elöltetni. A Néphazugság háza táján hiába röpködnek eddig onnan nem hallott szavak. Biztonságigény, rendpárti szocializmus, értékalapúság, meg effélék. A tényleges REND a lelke mindennek. S ha ez nincs, Isten sem tesz csodát.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info