Április 11-e, József Attila születésnapja a Költészet Napja, amelyen nem adhatunk eléggé hálát a Teremtőnek, amiért a líra világnépe vagyunk. Legyünk büszkék erre, hiszen lelki mivoltunk talán legmélyebb rétegét éppen az értelem és az érzelem szálaiból fonódó verseink jelentik, amint erre Arany János költészete különösen is emlékeztet.
Noha már az ő korát is megkísértette a költészetet a tudománnyal szembeállító, az előbbit haszontalan álomkergetésnek, széplelkek szenvelgésének, az utóbbit viszont egyedül üdvözítő mesterségnek tartó madáchi falanszter tudósa, annyi bizonyos, hogy eleink életharmóniája megtartásához bizony egyenesen nélkülözhetetlennek bizonyultak az érzelem és értelem szálaiból font versek, melyek a bölcsőtől a koporsóig végigkísérték életüket, apáról fiúra nevelték őket lelki emberekké, arra, hogy sohase feledjék, földi világunk az Ég előszobája, testünk a Lélek temploma.
Ezért, hogy szinte nem volt régente olyan család, amelynek asztalán ne lett volna a Biblia mellett egy-egy verseskötet. Amint például Szabó Dezső leírta, gyermekkorában kolozsvári családi asztalukon ott volt mindig a nagy képes Petőfi, Arany, Tompa, belőlük tanult meg olvasni, általuk nyílt rá a szeme a hol sírássá, hol kacagássá „deltázó” világra, lett hősiességre született férfi. De tegyük hozzá, hogy a mikro- és makrokozmoszt kutató természettudósok számára sem volt más egy-egy vers, mint – Arany János szavaival (A vigasztaló) – balzsam a sebre:
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei – gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.
Verseimben van-e érdem:
Sohse bánom, sohse kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol…
Elég, ha nekem világol.
Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy valaha a televízióban az esti híradó és főműsor között volt egy ötperces intermezzo „Vers mindenkinek” címmel, amelyben a magyar és a világirodalom klasszikusaitól mindig egy-egy remeket hallhattunk avatott tolmácsolásban. Ugyan mára ugyan ez is megszűnt, viszont a lehetőség, hogy legalább olvassuk őket, nem.
De szép is lenne, ha oly zilált lelkünket, elhomályosult értelmünket mindig felfrissítenénk naponta egy-egy klasszikus verssel vagy akár csak belőlük vett idézettel, ha velük fűszereznénk érzelmeinket, s egészen bizonyos, hogy máris nem lennénk annyira végzetesen depresszióra hajlamosak vagy egyenesen abba esők! Például akkor József Attila évtizedeken át köteteiből kihagyott, mégoly zsenge versével (Nem, nem, soha) hihetnénk nemzetünk feltámadásában:
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info