Ma, amikor gyermekeink egyre kevésbé olvasnak s akkor sem népmeséinket, fájó irigységgel gondolhatunk vissza azokra az időkre, amikor irodalmunk művelői még értettek az ő nyelvükön is. Különösen is kimagaslott közülük a százhatvannégy éve, 1850. április 9-én született (és 1914. július 9-én elhunyt) Pósa Lajos. Akinek kívánsága talán időszerűbb, mint volt a maga korában: „A magyar gyermek ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében.”

Aligha bizony, hiszen lesújtó látni, hogy családokban, bölcsődékben, óvodákban kitűnőbbnél kitűnőbb magyar népmesegyűjteményeink helyett Walt Disney-kötetekből olvasnak emberpalántáinknak. S csodálkozunk azután, mennyire szegényes lesz szókincsük, érzelmi életük pedig oly sivárrá silányul? Egy nyiladozó gyermek eszményekre, példaképekre vágyik ugyanis ösztönösen, melyeket éppen magyar népmeséinkből kaphatna meg leginkább. Általuk szeretné meg aztán a betűt, az olvasást, sőt magát a könyvet is.

Szégyen, hogy mindez jó ideje nem magától értetődő igazság. Pedig valaha az volt. Köszönhetően Pósa Lajosnak, aki nemcsak megszerettette az emberpalántákkal az olvasást, hanem egyúttal hazaszeretetre is nevelte őket a már az ő idejében sem teljesen ismeretlen kozmopolitizmussal szemben, amiért is nem véletlenül írhatta róla Gárdonyi Géza, hogy „munkásságának nemzetnevelő hatásában egy lépcsővel sem áll lejjebb Petőfinél, Aranynál, Jókainál”.

A Gömör vármegyei Radnóton született 1850. április 9-én és 1914. július 9-én Budapesten elhunyt Pósa Lajos egy évi budapesti tanárkodás után újságírói pályára lépett (az 1870-es években az „Ellenőr” és a „Nemzeti Hírlap”munkatársa lett, 1881-ben a „Szegedi Híradó”é), majd 1889-ben a budapesti Singer és Wolfner Könyvkiadóvállalat tulajdonosai meghívták Az Én Ujságom című gyermeklap szerkesztőjének: nem utolsósorban Dankó Pistával való kapcsolata révén kötetnyi népdalt írt, miközben olvasóközönségével állandóan találkozhatott, hiszen a fővárosi Orient Szállóban asztala az akkori irodalmi élet egyik törzshelye lett.

„Kevés író értett úgy a kisfiúk és kisleányok nyelven, mint Pósa Lajos: a kicsinyekkel megszerettette az olvasást s a fiúk és leányok hálás tábora később a nagyok íróinak is buzgó közönsége lett.” – írta róla Pintér Jenő irodalomtörténész (A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában, 1934), hozzátéve, hogy a vidék elhanyagolt gyermekserege s a főváros német aprósága „Az Én Újságom”-on nevelkedett lelkes magyarrá és hű olvasóvá, sikerének legnagyobb titkaként elkönyvelve, hogy a (sokak által nem ismert vagy megvetett) „népdalt megnemesítette a műdal finomságával, a műdalt felfrissítette a népdal naiv vonásaival”.

1893-ban megfogalmazott hitvallása szerint „az ébredező gyermeki szív, a bontakozó gyermeki lélek csakúgy megkívánja a magáét, mint a test a tiszta levegőt, a szabad mozgást, az erősítő táplálékot: a gyermeki szív és lélek tiszta levegője, szabad mozgása és erősítő tápláléka nem, mint eddig: száraz, moralizáló, tantételes költészet, hanem üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma”, kívánva, hogy „a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen”, amiért is „a magyar gyermekköltőnek teljesen szét kell tördelnie az idegen bilincseket, s felszabadítania a magyar gyermekvilágot azon benyomásoktól, melyek hazafiságát, nemzeti érzelmét megtámadják”, hiszen, amint talán legismertebb versében (Magyar vagyok) fogalmazott:

Magyar vagyok, magyar: magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni anyám,
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám.

Lerajzolta képed szívem közepébe,
Beírta nevedet a lelkem mélyébe:
Áldja meg az Isten a keze vonását,
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!

Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni,
Szép Magyarországot nem pótolja semmi.

Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

Ezért vált kigúnyolttá, sőt elfeledetté 1945 után, ezért, hogy a ma oly ünnepelt (barátok között pedig egyenesen csak ugyebár a „Nemzet Tanár Ura”-ként magasztalt) Nemeskürty István például így „mutatta be” olvasóinak irodalomtörténetében (Diák, írj magyar éneket!, 1983):

„Szabó Dezsőben fogalmazódnak meg elvi síkon a Pósa Lajos versikéi:

Mi leszel te, hogyha megnősz,
Drága fiacskám?
Beállok majd katonának
Aranymentés gyöngyhuszárnak
Édes jó anyám.

Mit csinálsz majd, eszemadta
Gyöngyhuszárocskám?
Ki magyart bánt, mind levágom,
Egy se legyen a világon,
Édes jó anyám.

Nem restelltük éppen a Szabó Dezsőről szóló sorainkba iktatni ezt az amilyen primitív, annyira rémületes és veszedelmes Pósa-verset, mert tényleg meggyőződésünk, hogy ami Szabó Dezső ideológiáját, pontosabban ideológiáit illeti, az nem több mint ennek a gyermeteg fajelméletnek egy nagyon tehetséges és ezért hatásos író szavaival történő átfogalmazása. „Ki magyart bánt, mind levágom / Egy se legyen a világon.” Ezek az eszemadták negyvennégyben neki is láttak, hogy levágják nem ugyan a németek, de a zsidók fejét.”

Hát arról, mégis ki, kinek s mikor „vágta le a fejét”, inkább hadd ne nyissunk vitát. Olvassuk inkább Pósa Lajos verseit, különösen gyermekeinknek, melyek valóban „üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma”-i. S tartsuk szem előtt kívánságát: „A magyar gyermek ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében.” Éppen ezért magyar népmeséket olvassunk gyermekeinknek!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info