Ha valakiről valóban elmondható, hogy „a magyarok püspöke” volt, akkor a nyolcvanhét éve, 1927. április 2-án lelkét Teremtőjének átadó Prohászka Ottokárra mindenképpen. A „magyar tunyaság” felkorbácsolója volt, a már Széchenyi István által is annyiszor kárhoztatott „szalmaláng-lelkesedés” ostorozója, aki sohasem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy „nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát”, hangsúlyozva, hogy a kereszténység igenis folytonos létharc az önkiválasztottak ellen. Igen, szavai nyomán új életre kelt a Nemzet.
Ezért méltán írhatta halálakor lelki fegyverhordozói közül Bangha Béla jezsuita: „Hogy Prohászkában mit vesztett a magyar katolicizmus, nem jól mondom: a magyar géniusz általában, sőt Európa kereszténysége, sőt az általános emberi kultúra, azt e pillanatban átérezni sem tudjuk, csak lehajtjuk fejünket, mint az atyját vesztett gyermek, és sírunk.” Mert ébresztő volt kortársai között, aki első között ismerte fel, mennyire megreccsent jóval már Trianon előtt a megdönthetetlennek vélt Osztrák-Magyar Monarchia eresztéke, köszönhetően a kiválasztottak „csendes honfoglalásá”-nak és az ezt lehetővé tevő „magyar tunyaság”-nak.
„Nem szeretek zsákbamacskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, ezért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás zajlik: gazdasági logikus folyamat megy végbe, az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontocska, a zsidóság a csuka.” – írta, hozzátéve: „Nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát.”.
Válasz ez bizony történelmi tragédiáink igazi okára, ezért ajánlotta egyedüli megoldásul a „magyar tunyaság felkorbácsolásá”-t, ezért, hogy a liberalizmus tespedtségéből felocsúdó magyarság ikonjának tekintette, különösen a főiskolai és az egyetemi ifjúság az 1920-as évek elején. Elhunyta után Járó István, a Turul Szövetség országos alvezére például így emlékezett vissza ifjúságunkat felrázó karizmatikus személyére:
„Abban a drágakövekből fűzött gyöngysorban, mely a nagy Püspökre való emlékezésből tevődött össze, lehet-e ragyogóbb diadém, mint Dr. Prohászka Ottokárnak az egyetemi ifjúság iránt érzett olthatatlan szeretete. Ez a szeretet, mely a maga nagyszerűségében glóriát font még életében a legnemesebben gondolkodó fő fölé, kötelezi az ifjúságot, hogy az idők végtelenjéig megőrizze a hálát az iránt, kinek gondolatai és eszméi testet öltve jelentek meg a kommunizmus fertőjéből kimenekedett egyetemi ifjúság minden cselekvésében. Prohászka jelentősége volt a legnagyobb azokban a keresztény eszméktől hevített nagyszerű tettekben, melyek a magyar nemzeti öntudatra ébredt ifjúságot az 1919-20-as időkben vezérelték. Azok a tanok, melyeket Ő hirdetett, nemcsak a kommunizmus, hanem az azt megelőző válságos időkben is, a keresztény fajszeretet védőbástyái voltak.
E keresztényi fajszeretettől áthatott antiszemitizmusa azonban sohasem volt konok gyűlölet, mint amilyennek azt az izraeliták beállították, hanem a hazáját a nemzetközi destrukció, a nemzet fogalmát szétroncsoló vallástalanság s az Istent tagadó cinizmus szennyes hullámai elborításától féltő főpap világnézeti felfogásának természetes megnyilvánulása.
Tanításai az ifjúság lelkéből kiváltották a helytállást, az okos megfontolást, a megmaradásnak s az ellenállásnak mindazon eszközeit, melyek alkalmassá teszik a mai generációt minden haza és államellenes eszme magától való távoltartására, s ha kell, letörésére. A mai ifjúság nem a szavak, hanem a tettek nemzedéke. Azok a nagy feladatok, melyek a jövő megoldatlan problémái, kimeríthetetlen erőt kapnak azokban az apostoli megnyilatkozásokban, melyek a nagy Püspököt a keresztény Magyarországért való harcában vezették.
Fáradhatatlan magvetője volt a magyar hazaszeretetnek, lankadatlan hévvel hirdette a szószékről, kathedráról, gyűléseken és mindenütt, ahol csak lángoló szavaival ki tudta nyitni a csüggedő lelkek zárját s felrázta a fásult közönybe visszasüllyedni akarókat.
S a magok televény földbe hullottak. Szavai nyomán új életre kelt a Nemzet, s Ő törhetetlen hittel építette újabb és újabb pilléreit a Feltámadás aranyhídjának. Lelke megérezte, hogy eszméihez legközelebb áll a Haza reménysége: az egyetemi ifjúság. A forradalmak utáni hazafias diákmozgalmakban tevékenyen vett részt. Áldozatkészségével szerető Atyja, igaz Patrónusa volt a diákságnak. Díszes katonája volt annak a csillogó vezérkarnak, mely féltő gonddal irányítja a mai örömtelen idők diákseregét: ajka sohasem szűnt meg buzdítást és erőt önteni a mindennapi élet gigászi küzdelmei között elernyedt izmokba. Ragyogó csillag volt a nagy magyar éjszakában, kinek lehullásával ismét halványabb lett az a mécs, melynek hunyó pislogását messziről százezernyi magyar figyeli. Sírhantját az egész magyar társadalom trikolórja borítja, melyre hódolattal, kegyelettel teszi le koszorúját a keresztény magyar egyetemi ifjúság.”
Ha valaki fellapozza az iménti visszaemlékezést tartalmazó, ifj. dr. Toldy László egyetemi tanár által szerkesztett Prohászka Ottokár Emlékalbumot, valamennyi vallomásából kiderül, hogy Prohászka valóban egészen kivételes hatással volt szinte mindenkire. Még azokra is, akik keresztény hitünk és nemzeti eszményeink iránt oly sokáig közönyösek, sőt ellenségesek voltak. Nyisztor Zoltán pápai prelátus, a jeles zsurnaliszta nem véletlenül írhatta róla (Ötven esztendő. Századunk magyar katolikus megújhodása, 1962): „Megjelenése és szereplése mindenütt esemény volt és szószékét olyan tömegekben és úgy állták körül az emberek, mintha egy csillagszemű próféta vagy Krisztust látott apostol érkezett volna.”.
Éppen ezért nem volt a két világháború között olyan nemzeti társulás – párt, mozgalom, egyesület –, amely ne tekintette volna gondolatait iránytűnek. Még akkor is, ha azok képviselőiket sokszor saját gyöngeségeikre emlékeztették. Merthogy Prohászka nem győzött elégszer rávilágítani arra, hogy a hazaszeretet, a nemzeti érzés nem merülhet ki sohasem holmi pohárköszöntői szónoklatokban. Szociális igazságtétel nélkül ugyanis nincsen hiteles nemzeti politika. S erre halála után nem győztek legjobb papjaink emlékeztetni. Így közülük Varga László jezsuita arra figyelmeztetett (Mozgolódás a bolsevizmus ellen. Magyar Kultúra, 1936. december 20.), hogy „amíg a nemzeti érzés, a fajszeretet csak egy szép, misztikus szenvedély marad, amíg csak az elvont hazáért és nemzetért hevül és a rongyos magyarok mellett semmitmondó szánalommal megy vagy robog el, mint a bolsevizmus komoly ellenfele, nem jöhet számba”.
Hiába, sohasem lehet elégszer olvasnunk Prohászkát, a Magyarok Püspökét, akinek szavai nyomán új életre kelt a Nemzet.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
