Csak egyetértenünk lehet a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Vezetőségének tegnapi, a trianoni gúnyhatárokat el nem ismerő, a Székelyföld területi autonómiáját minden eddiginél határozottabban követelő állásfoglalásával: „Szégyen, hogy mindegyik környező ország azt tesz a magyarsággal, amit csak akar, és erről főleg a mindenkori magyar Külügyminisztérium impotenciája tehet.”
Ami persze korántsem új keletű jelenség. Így volt ez már valahogy az oly üdítően liberális monarchiabeli békeévekben is. Az anyaországi vezetés már akkor is hagyta, hogy külföldi propagandisták hatására azt tegyenek velünk a Kárpát-medencére szemet vetők, amit csak akarnak.
Sokkoló tények derülnek ki erről, ha fellapozzuk például Olay Ferenc (1887-1936) miniszteri tanácsos mindmáig egyedülálló statisztikai alaposságú műveit (A magyar kultúra válságos évei 1918-1927 (1927), Csonkamagyarország ellenséges megszállása és kulturális káraink (1929), A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928 (1930), Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában (1932), Magyarország a külföldi tankönyvekben (1933), Kisebbségi népoktatás (1935), Mit tanítanak a románok? (1935)), amelyekből egyértelműen kiderül, hogy Trianonban elrabolt területeinken, sőt anyaországunkban is a nemzetiségi agitátorok magyarellenes propagandát terjesztettek, sőt egyenesen hazánk megcsonkítását követelték.
Amint írja (A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928), a hazai román iskolákban például már az 1840-es években megkezdődött a Tiszáig terjedő Romániát ábrázoló térképek terjesztése, így „számos magyarországi görögkeleti és görög katolikus román iskolában foglaltak le ily térképeket, amelyeket a román tanítók és papok csempésztek be: a szerbek a világháború elején, a csehek 1915-től már szintén terjesztették a Délszláv Állam, illetve Nagy-Csehország térképeit”, ezért „1868-tól 1895-ig 164 tankönyvet volt kénytelen a magyar közoktatásügyi kormányhatóság kitiltani Magyarország területéről, amelyek között 84 román, 16 osztrák, 14 német, 18 tót, 12 szerb, 3 horvát, 9 rutén, 7 cseh és 1 magyar nyelvű volt”.
Példaként említi Mehedinti Simon bukaresti egyetemi tanár és közoktatásügyi miniszter földrajzi tankönyvét, Murgoci egyetemi tanár és Popa-Burca középiskolai tanár földrajzi könyvét, „amelyek mind mint a magyarok által erőszakkal elfoglalva tartott román tartományokról beszélnek Erdélyről, Temesről, Máramarosról, amely területeket igyekezni kell minden igaz románnak Romániával egyesíteni”, hozzátéve, hogy „ugyanilyen szellemben oktatták a román hadsereget, ilyen Bureanu, Moinescu, Paskievici, Arifeanu és Virgil olvasókönyvei”.
Szintén nagy volt a hazánk területi megcsonkítását hirdető térképeik száma is: az erdélyi származású Treboniu Laurian tanár már az 1840-es évek elején megszerkesztette Nagy-Románia térképét, amely később is minden ily fajtájú térkép alapját képezte, és azután a külföldi sajtóba is belekerült. Így Jean Alexandre Vaillant már 1844-ben kiadta három kötetes francia nyelvű munkáját Romániáról (La Romanie ou histoire, langue, littérature, orographie, statistique des peuples de la langue d’or, ardaliens, valaques et moldaves, résumés sou le nom des romans), amelyben Románia már a Tiszáig terjedt. Igaz, a szerbeknél „a világháborút megelőző időkből csak egy térkép áll rendelkezésünkre, amelyen Dél-Magyarország, a Dunántúl a Balatonig s természetesen Horvátország, Bosznia, Albánia, Montenegró vannak szerb igényként feltüntetve”. Ugyanez volt a helyzet a cseheknél is, akik „már 1915-ben terjesztették Nagy-Csehország térképeit: a Párizsban megjelent „La Nation Tchèque” című folyóirat (1915), Ernest Denis egyetemi tanár „Les Slovaques” című munkája (1917) mind hozzák a mai cseh területek térképét, sőt már 1908-ban is volt Prágában ily térkép látható (Eöttevényi Olivér: A külföld felvilágosítása. Magyar Külpolitika, 1929/3-4. szám)”. De ilyetén tevékenységüket ismerteti az a térkép is, melyet „a világháború folyamán egy levélboríték belső részére nyomva csempésztek be Kassára a hadapródiskola egy növendékének: jellemző, hogy Pozsonyt a térképen Prěspurk-nak nevezték!”.
A fentebbi adatolás szerint tehát 1868-tól 1895-ig 164 román irredentista tankönyvet a magyar közoktatásügyi kormányhatóság kitiltott ugyan Magyarország területéről, ámde kérdés, ezen kívül mit tett érdemben a magyarellenes külföldi propagandisták – élükön bizonyos R. W. Seaton Watson (álnevén Scotus Viator) brit újságíró – hazánkat befeketítő, azt a nemzetiségi elnyomás birodalmaként bemutató, a trianoni döntés megszületéséhez az antanthatalmaknak muníciót adó műveik megcáfolására? A kérdésre adandó válasz persze előre borítékolható, miként az is, hogy ha lemondunk önrendelkezési jogainkról, vajon alábbhagynak-e ott élő véreink elnyomásával?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
