Ismét elemében van az önmagát ugyebár a „legnagyobb élő magyar író”-ként aposztrofáltató Konrád György, aki a minap ki tudja már hányadszor adta tanújelét annak, mennyire nem kezdő a történelemhamisításban. Megáll az ész: a kommunizmus és a zsidóság szimbiózisát nem firtató, hanem bizonyító tengernyi irodalom ellenére változatlanul úgy tartja, hogy a kommunizmus is zsidóellenes volt, továbbá a zsidóság és a kereszténység kétezer évvel ezelőtti szétválásának okait elemző, szintúgy tengernyi írásmű ellenére lemeri írni, hogy zsidók nélkül a kereszténység is eltűnne Európából.

Mindezt a Mazsihisz honlapjáról üzente a világnak február 23-án, amelynek szerinte úgy látszik, egy baja van, hogy – antiszemita valamiképpen. Mint volt egykor a kommunizmus is:

„1945 után a kommunizmus is zsidóellenes volt, még ha voltak is zsidók a pártapparátusban és a politikai rendőrségben. Kihúzták a zsidó polgárság alól a talajt, a létalapot.”

Szóval eszerint arról van szó, hogy a pártapparátusban és a politikai rendőrségben előfordultak zsidók is. Hellyel-közzel ugye. Az ember tényleg nem hisz a szemének. Kezdjük most a pártapparátus nómenklatúráját sorjázni? Alighanem untig elég csak az 1956-os felkelésbe torkolló korszakkal foglalkozó leghitelesebb történelmi összefoglalások egyikét, David Irving brit történész magyarul is hozzáférhető könyve (Uprising!, Felkelés!, 1981) elejét fellapoznunk. Ebből kiderül, a korszakot fémjelző nevekből ki tartozott közéjük. Íme:

Aczél Tamás, Andics Erzsébet, Apró Antal, Benke Valéria, Benjámin László, Boldizsár Iván, Déry Tibor, Erdős Péter, Faludy György, Farkas Mihály, Fazekas György Gerő Ernő, Gimes Miklós, Háy Gyula, Heltai György, Horváth Márton, Kende Péter, Kiss Károly, Lukács György, Márton László, Méray Tibor, Molnár Miklós, Péter Gábor, Piros László, Rákosi Mátyás, Révai József, Vas Zoltán, Zelk Zoltán.
A névsor persze korántsem teljes, de alighanem így is beszédes. Miként Gyurgyák János történész monográfiájában (A zsidókérdés Magyarországon, 2001) a Budapesti Izraelita Hitközség 1950. évi közgyűléséről készült archív fotó is, amelyen a törzsasztal fölött Lenin, Sztálin, Rákosi kinagyított képe tette kétségtelenné a megjelentek politikai hovatartozását.

Ami pedig a talaj kihúzását illeti lábuk alól, álljon itt Schreiber Sándornak, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatójának 1962. szeptember 15-én a Képes Magyar Hírekben közzétett nyilatkozata alábbi bekezdése:

„Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket. Templomaink látogatottak Budapesten és vidéken. Az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken talmud-órákban nyernek hitoktatást.”

Sapienti sat. Ám Konrád az általa is vészkorszakként eláztatott Horthy-Magyarország történelme meghamisításában sem kezdő:

„A zsidók a második világháború előtt nem az állami szektorban, nem a bürokráciában találtak létalapot, hanem a magánszektorban, a magántulajdonú iparban és kereskedelemben.”

Nos, lássuk a valóságot, nézzünk néhány hivatalos statisztikai tényadatot! 1931-ben az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok 51,3, 1938-ban pedig, az első zsidótörvény életbe lépése évében a kereskedők 45 százaléka, a bányászati tisztviselők 47,6, az ipari tisztviselők 43,9, százalékát adták. Vagy a szigorúan az „állami szektor”-hoz tartozó sárvári cukorgyár tisztviselői 85,7, a fővárosi Filtex alkalmazottai 65,6, a Viktória Gőzmaloméi 75,3 százalékát, s akkor még a bankvilágbeli részesedésüket nem is ecseteltük.

Persze ezek után már nem kérdés, van-e egyáltalán olyan történelmi korszak, amelynek elferdítésében ne bizonyulna nem kezdő hamisítónak. Merthogy szerinte a zsidóság a numero unó ugyebár a népek, nemzetet sorában:

„A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben. Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a bibliát, zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából eltűnne a kereszténység.”

Persze akadtak azért, legalábbis a múltban, zsidó írástudók, akiknek alighanem égnek állt volna a hajuk az effajta konrádiától. Mint a zsidó származású Giovanni Papininak, aki 1934-ben megjelent Góg című kötetében így fogalmazott:

„A mai intellektuális Európa nagy részben az említett nagy zsidók befolyása, vagy ha úgy tetszik, varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törnek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.”

Mi más is maradhatott volna a végére, mint csak egy kérdés: lehet, hogy a „legnagyobb élő magyar író” még az övéitől sem olvas?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info