A munkásvédőnek, szegénypártinak álcázott kommunista nómenklatúra mohikánjai viseljenek akármilyen színezetű ideológiai köpönyeget, egyhez ragaszkodnak csak, de ahhoz aztán a síron is túl. A tőkéhez. De nem ám a vörös bőrbe kötött nagybetűshöz, a rabbik leszármazottjaként született mesterük művéhez. Nem. A kapcsolati tőkékkel, a hálózati összeköttetésekkel a kései Kádár-korban felhalmozott csillagászati tárgyvagyonokhoz.
No meg persze a kormányzatok permanens pénzügyi pumpolásához. Mert erről szól ugyanis a Mazsihisz közleménye: híveik maguk döntik el, visszaadják-e a magyar államnak az attól kapott lóvét, miközben tovább gyűjtenek szenvedéskultuszuk növelésére. Elvégre a gyarmaton a gyarmatosító hivatott dönteni.
Hiába, mihelyst közeleg a kommunizmus áldozatainak emléknapja, olybá tűnik, ilyenkor bizonyos körük valahogy különösen is fontosnak tartják, hogy igazolják a régi mondást, mely szerint „a kommunizmus nem vész el, csak átalakul”. Mert a fentebbi közleménnyel kibújt a szög a zsákból: a Síp utcaiak maguk döntik el, visszaadják-e a magyar államnak az attól kapott lóvét, miközben tovább gyűjtenek szenvedéskultuszuk növelésére. De lássuk csak szóról szóra a Mazsihisz honlapja február 20-i idevágó hírcikke beszédes bekezdését!
„A Mazsihisz egyelőre távol marad a holokauszt-emlékévvel kapcsolatos állami megemlékezésektől – közölte Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatója csütörtökön az MTI-vel. Zoltai Gusztáv azt mondta: bár Orbán Viktor miniszterelnöktől nagyon udvarias levelet kaptak, arra a három kérdésre, amelyet feltettek, nem érkezett választ. Így „e pillanatban az a döntés”, hogy nem vesznek részt az állami megemlékezéseken, a civil pályázati alaptól elnyert támogatásokat pedig visszafizetik azok, „akik akarják”. Emellett nemzetközi és hazai gyűjtést rendeznek azért, hogy megtarthassák programjaikat – tette hozzá.”
Aligha szükséges szemantikai öt perc az olvasottak megértéséhez, elég csak a belőlük általunk imént kurziváltakra koncentrálnunk. Amiből ugyebár egyértelműen kiderül, hogy a nevezettek maguk döntik el, visszaadják-e a magyar államnak az attól kapott – berkeikben közkeletű kifejezéssel élve – lóvét. Akárcsak a cigányönkormányzatok az állami segélyt, tehetnénk hozzá. Aki hát akarja, visszaadja, aki nem, hát nem. Punktum. Elégre lett légyen bármilyen kicsiny is a Síp utca, hatalma nem ismer ám olyan könnyen áttörhető korlátokat!
Mert ilyenkor bújik ki a szög a zsákból. A munkásvédőnek, szegénypártinak álcázott kommunista nómenklatúra mohikánjai viseljenek akármilyen színezetű ideológiai köpönyeget, egyhez ragaszkodnak csak, éspedig a síron is túl. A tőkéhez. De nem ám a vörös bőrbe kötött nagybetűshöz, a rabbik leszármazottjaként született mesterük művéhez. Nem. A kapcsolati tőkékkel, hálózati összeköttetésekkel felhalmozott csillagászati (többnyire tárgyi) vagyonokhoz. No meg a kormányzatok permanens pénzügyi pumpolásához.
Igen, erről szól ma is a történet. Ugyanis azt, hogy visszaadják-e a helyettük is dolgozók verejtékes adóiból azok megkérdezése nélkül nekik adott milliárdokat vagy nem, ők döntik el – elvégre a gyarmaton a gyarmatosító hivatott dönteni, nem a gyarmatosított, az utóbbi közé értve magát a kormányt is –, miként azt is, mikor mennyi jár nekik. Persze nem az őket befogadó ország javainak általuk történő gyarapítása mértéke, hanem csupán származásuk szerint. Hiszen e körben ismeretlen a római szállóige, a „do, ut des”, az „adok, hogy adj”.
Ők hát csak az „adj”-ot ismerik. Amiben ugye éppúgy nincsen korlát, mint a tőke áramlásában. Legalábbis, ha az kizárólag saját vérereikbe áramlik, nem pedig máséiba. Mert összeesküvés-elmélet ide vagy oda, hovatovább odáig jutunk, hogy elhitettetik, a világ csak úgy működik, ha a történelem forgatókönyvét mindig ők írják, s ha ezt mások akár csak megkérdőjelezik is, akkor azért őnekik fizetniük kell, lehetőleg a világ végezetéig. Legalábbis, amíg van miből, és amíg a gyarmatosítottak ezt eltűrik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
