Gárdonyi Géza korántsem csak közismert regényeiben (Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai) vagy akár (mindmáig sokak által félreértett) Göre Gábor-történeteiben mutatta meg oroszlánkörmeit, hanem fiának, Józsefnek írt intelmeiben is (Földre néző szem). Különösen ezen, ismeretlen arcát megmutató műve alapján érthetjük meg, miért volt minden népszerűség ellenére is valójában oly magányos, miért, hogy kerülte a léha írókat, társaságokat, a fővárost, a közéletet, a vitákat mindazokkal, akiknek a testük fejlettebb a lelküknél, miért, hogy ahol csak lehetett, visszaszorították.

Arra intett, hogy lehetőleg kerüljük a hízelkedő, csupán viseletükre adó sznobokat, régi magyar társas életünkből tudva, hogy „művelt ember társalgásából hiányzik az ember-szólás, a pénz, az ember állati dolgai, a dicsekvés, a tisztálkodás, az emésztés, sértegetés”. A nem ilyenekkel pedig teljesen felesleges vitatkoznunk „Istenről, lélekről, halhatatlanságról”, mivel „akinek a lelke fejlettebb, mint a teste, mindezeket úgyis érzi, akinek meg a lelke fejletlenebb, mint a teste, annak beszélhet akár maga Jézus Krisztus, nem lehet neki bebizonyítani”. Aki közülük mégis kötözködne, intsük le: „Kérem, ne haragudjon, hogy az én véleményem más. Én se haragszom, hogy az öné más. Beszéljünk más egyébről. Vagy: Ön kiabál, tehát izgatott. A fölizgult ember érzelmi alapon áll. Értelmi ügyet tisztázni érzelmi argumentumokkal nem lehet.” Ha még ebből sem értene, hallgassunk, és mihelyt tudjuk, fejezzük ki sajnálatunkat, hogy távoznunk kell.

Visszatérő témája, hogy sem a lexikális ismeretek nem jelentenek még rendszerező képességre valló enciklopédikus műveltséget, sem az öncélú, csupán birtoklásvágyból fakadó könyvgyűjtés. Noha mintegy tízezer kötetes könyvtárral rendelkezett, mégis úgy vallott, „milyen nagy valami, ha elgondoljuk, hogy a világ száz legokosabb, legkedvesebb emberét betehetjük a szobánkba, s nem foglalnak el nagyobb helyet, mint egy vadászpuska hossza”, hangsúlyozva ezzel, mennyire fontos, hogy az ifjúkori birtoklásvágy kielégüléseként való állandó könyvbeszerzést az idő múlásával fokozatosan a feleslegesen felhalmozottaknak kiselejtezése és a maradandóknak megőrzése váltsa fel. Amúgy pedig az író világképe olyan, mint egy katedrális, amelynek építőkövei a könyvek, hiszen „az emberi lélek könyvekben vedlik”, bennük szűrődnek le és rögzülnek leginkább empirikus megfigyeléseink, így olyanok vagyunk, amilyen a könyvtárunk.

Különösen is nyugtalanította a teátrumok világa. Úgy látta, a társadalom kilencvennyolc százalékának a pénz zsebben ülő úr, ezért ment tönkre színjátszásunk is, amely eltávolodott minden klasszikus hagyománytól, hiszen Hollywoodból közismert ízléstelenségek lepték el a vidéki és főleg a fővárosi színházakat. Keserűen konstatálta, hogy színházaink, kevés kivétellel, „komisz portékák”-at mutatnak be, sőt némelyik egyenesen „a külföldi drámairodalom szemétlerakodó telepe”. Ugyanakkor nem kisebb keserűséggel töltötték el a divatos népszínművek, melyek árvalányhajas, hejehujás figurái nem magyar lelkiségünk igazi kifejezői, hiszen „a mi népszínmű-íróink úgy főzik a pörköltet, hogy több benne a paprika, mint a hús”, a bennük szereplő cifraruhás, felsütött hajú asszonyok „sohase dolgoznak, csak a szoknyájukat riszálják s örökké csókolódznak”, holott „ilyenféle parasztnép Magyarországon nincsen”.

Ám korántsem csak a színjátszás iparággá válása, hanem a mindmáig pozitívumként elkönyvelt urbanizáció, modernizálódás által kialakult új életforma és ezzel a női nem emancipálására irányuló törekvések is szomorúsággal töltötték el, vagyis az, hogy rabszolgakasztbeli városlakóinkból kialudt a lelkiség és szellemiség lángja, így egyre ritkább lett az eszményi házasság, holott „a lélek lángja az értelem, e láng olaja a morál: városon nincs ilyen olaj, azért nem is fehér a láng, hanem sokszínű”. Az eszményi nőben a lelki tisztaság, az anyaság, a szív megszemélyesítőjét látta, akiben „mindig az anyát tiszteljük”, akkor is, ha még távol van tőle, akkor is, ha már régen túl van rajta, a létének teljességét férfiúhoz tartozásával meglelő nemet. Bizony ma is megszívlelendő gondolata, hogy „sok-sok házasság boldog volna, ha a férfi éppoly figyelmes maradna a nő iránt, mint az esküvő előtt volt, a nő pedig oly szemérmes és angyali”.

Bántotta aztán emelkedő nemzetté válásunk egyik legfőbb akadálya, a cím- és rangkórság is – tudva, hogy a „cím, rang, tagság (választmány, kaszinó, akadémia, főrendiház) s más ilyesmiért való kapaszkodás, tolakodás, tülekedés selyem nyakkendő csontvázon” –, valamint az arisztokrácia, az úri középosztály parasztsággal szembeni ellenséges érzülete. Vallotta, hogy egyedül a moralitás tesz bennünket nemessé, arisztokratává, különben óhatatlanul elszaporodnak társadalmunk „heréi”. A társadalmat a jogok és kötelességek harmóniáján alapuló, a marxizmussal és a kapitalizmussal szemben osztályharcot nem ismerő organizmusnak tekintette, amelynek felbomlása az örökösen csak (többnyire amúgy utópikus) jogokat követelők felülkerekedésének következménye: „A méhkas azt mondják, kicsibe képe az emberi államnak. Én azonban azt látom, hogy a méhek állama tökéletesebb. Náluk a herék az alsórendűek.”..

A társalgás, a műveltség, a pénz, a házasság, a társadalom jelenségein túl leginkább mégis a hit világa foglalkoztatta, az ontológia titkai. A marxizmustól megfertőződöttekkel szemben az evilági és túlvilági, a transzcendens és immanens lét viszonyának meghatározása kötötte le legállandóbban figyelmét. A természettudomány úttörőinek elsöprő többségével egyetemben vallotta, hogy a kísérleti megtapasztalás a dolgok, jelenségek végső okát öntudatlanul is Istenben leli: „A természeti életet vizsgáló tudomány nem keres Istent, csak a természet titkait, s mégis, ahogy ezeket fejti, folyton az Istent találja: lépésről lépésre közeledik hozzá.”. Éppen ezért olyan elirtóztatók az ateista könyvek, ugyanis „olyanok, mint azok a lábtörlők, amelyeken ez a mondás olvasható: Isten hozott!, s a vendég az Isten szent nevébe törli a sáros lábait.”. Elvégre miféle logika alapján ismerik el a világegyetem létét, ha annak Teremtője puszta létezését is tagadják?

Mindezen alapvető gondolatai alapján aligha csodálhatjuk, miért volt minden népszerűség ellenére is valójában oly magányos. Pintér Jenő irodalomtörténész így foglalta egybe ennek okait (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941):

„Lelki alkata és testi szervezete egyformán érzékeny volt, az emberektől egyre jobban eltávolodott, csak írószobájában és kertjében érezte jól magát. Nem kellett neki sem a derűs baráti kör, sem a szerkesztőség, sem a színház. Ha időnkint rászánta magát, hogy körülnézzen a pesti életben, vagy kiutazzék a külföldre, csakhamar hazamenekült egri otthonába. Vidéki elszigeteltsége nehézzé tette helyzetét a fővárossal szemben. Ahol csak lehetett, visszaszorították. Annál is inkább nehezteltek rá, mert olykor zsidóellenes megjegyzéseket tett. A zsidókérdést nem a vallással vagy fajjal kapcsolatban emlegette, hanem azért, mert fájt neki néhány zsidócsoport nemzetietlen szelleme. Magáévá tette Ravasz Lászlónak a világháború idején kifejtett felfogását:

„Mi a magyar szellemi életnek az etikai idealizmus alapján való szervezését követeljük. Tehát háborút viselünk minden léhaság, ideáltalanság és erkölcstelenség ellen. Nem csinálunk belőle titkot, hogy utálatosnak és magyar emberhez méltatlannak tartjuk azt a pökhendi, konfidens, bizalmaskodó és cinikus modort, amely eleink szemérmes és tisztességtudó érintkezési formáját kiszorítással fenyegeti. Őszintén megvalljuk, hogy a magyar nemzeti művelődés szempontjából nem tartjuk kívánatos elemnek sem a galíciai bevándorlót, aki pálinkával és hangyasavval kezdi, sem fiát, a vigécet, aki hadseregszállító és milliomos lesz, sem unokáját, a szociológust, aki „egy meglátásos és kéjszagú” filozófiát ír szét az újságokba. Egyiket sem vallása miatt ítéljük el. Minden vallás olyan nagy, erős és szent dolog, hogy ha igazán komollyá válik, meg tud szentelni egy embert, és tömörré tud tenni egy férfijellemet. Mi azt mondjuk: bélyegezd meg a hitványt, még ha zsidó is!”

Az ilyen álláspont a Galilei-kör fanatikus fiatal zsidósága és türelmetlen pártfogóik szemében megtorlást érdemlő lázadás volt, s az egri remetének éreznie kellett a hírlapi bírálatokban elhelyezett tűszúrásokat. De ő nem sokat gondolt a kicsinylésekkel, nem törődött a támadásokkal.”

Nem bizony, ezért, hogy fenti gondolatait bearanyozó etikai idealizmusából sohasem engedett, ezért, hogy (amint vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály írta (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943)) noha „erősen antiszemita érzületű ember volt”, erről nyíltan egzisztenciája, olvasóközönsége megtartása érdekében nem nyilatkozhatott, sőt ahol csak lehetett, visszaszorították. Így tehát már érthető, miért is kerülte a léha írókat, társaságokat, a fővárost, a közéletet, a vitákat mindazokkal, akiknek a testük fejlettebb a lelküknél. Mert amint sírfelirata is hirdeti, csak a teste halt meg, lelke nem, ami továbbél műveiben és azok olvasóiban.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info