Japánt a régi utazók nemcsak egzotikus birodalomnak tartották, hanem, szemben a nagyhatalmakkal, kiváltképpen Amerikával, a mégoly nomád körülmények között is virágzó társas lét földjének, ahol a munka nemzeti teljesítmény, hősi feladat. Ma, amikor szerte vén kontinensünkön, így hazánkban is, lassan kiveszőben a munkamorál és az egymás iránti szeretet, méltán tanulhatunk példájából.

Méltán bizony, megtapasztalva, hová is vezet a totális komfortigény. Konrad Lorenz negyvenkét évvel ezelőtt még azt írhatta, hogy „a legszerényebb háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínálnának neki, mint amilyen Goethe titkos udvari tanácsosa vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna”. Nos, mára fordult a világ, ugyanis nemhogy tiltakozna, hanem elvárná mindezt. Csak úgy, mert neki ugyebár mindig minden jár. Csupán származási, születési, szociális alapon, munka nélkül is.

Valahogy óhatatlanul a nemcsak az állatvilágot, hanem az embervilágot is mélyen ismerő Lorenz jut az ember eszébe Japán kapcsán. Meg Nyisztor Zoltán pápai prelátus, aki valaha így mutatott rá (a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1936. szeptember 20-i számában) az oly szájtátva megcsodált japán munka titkára:

„Európa nem ok nélkül félti már évek óta iparát és kereskedelmét a japán versenytől. Csak abban téved, ha azt hiszi, hogy a japán fölénynek tisztán és kizárólag az az oka, hogy az európaihoz viszonyítva nevetségesen alacsony munkabérekkel dolgozik. Pedig tagadhatatlan, hogy más szempontok is szerepet játszanak. Míg Európában a munka teljesen elmechanizálódott s legfeljebb a megélhetés puszta eszköze lett, addig a hagyományos japán erkölcstan ma is eleven hatása alatt a japán szemében a munka nemzeti teljesítmény, esetleg hősi feladat. A régi erkölcstannak az a tanítása, hogy az embernek az életét is fel kell tudnia áldozni munkájáért, ma is él és hat. Az emberek szinte vallásos odaadással kezdenek munkájukba és ez a lelki beállítottság adja meg teljesítményeik értékét. Hogy ez mit jelent, arra vonatkozólag Fuihara japán felsőházi tag egy Tokióban megjelenő angol nyelvű folyóiratban (Contemporary Japan) a következő történetet beszéli el: egy papírgyári munkás Amerikába került, hogy egy ottani papírgyárban tökéletesítse magát. Az ősi japán tradíció szelleme olyan erővel élt benne, hogy titkon egy tőrt vitt magával, hogy – ha nem sikerülne mindent kitanulnia, amit a legjobb amerikai munkás tud – ezért a szégyenért önkéntes halállal büntesse meg önmagát. Mondani sem kell, hogy ezt a tőrt most egész családja mint drága ereklyét őrzi.”

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a japánok bizony sok templomba járó európai keresztényt megszégyenítően tudják azt is, milyen az egymás iránti szeretet, amelynek bizonyságául álljon itt egy, a fukusimai földrengést követő történet.

A természeti katasztrófa után az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna, törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehezen a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson és próbálta elérni az asszony testét, remélve, talán még életben találja, viszont a hideg, merev test ennek ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, de az osztagvezető úgy érezte, hogy vissza kell menniük hozzá.

Ismételten letérdelt és benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kis helyet, amikor felkiáltott: „Egy gyermeket találtam!” Az osztag tagjai elmozdították a romokat a halott asszony körül, és egy virágos takaróba göngyölt, három hónapos kisfiú feküdt édesanyja holtteste alatt! Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse, háza összeomlásakor saját testével védte meg. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos, amikor a takaróját szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, képernyőjén SMS-üzenettel:

„Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták
és egymás után fakadtak könnyekre. „Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Íme egy japán anya gyermeke iránti szeretete! Hogyan is szól a Szentírás? „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 12-17)

Száz szónak is egy a vége: amikor szerte vén kontinensünkön, így hazánkban is, lassan kiveszőben a munkamorál és az egymás iránti szeretet, csak tanulhatunk Japántól.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info