Egy év híján hetven esztendeje, 1945. január 27-én hunyt el Szerb Antal, sokak máig oly kedvelt, közismerten zsidó származású író-irodalomtörténésze. Életművének egyik legfőbb alkotása, az először nyolcvan éve megjelent „Magyar irodalomtörténet”-e azonban úgy tűnik, valahogy mégsem eléggé közismert, alighanem még a politikailag korrekt körökben sem. Ugyanis benne szerzője nem kevesebbet állított, mint hogy „a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv révén”. Lehet, hogy ezért maholnap már őt is antiszemitának bélyegzik, sőt betiltását követelik?
Persze nem állt egyedül állításával. Gárdonyi Géza már múlt századunk elején rádöbbent, hogy ami anyanyelvünk védelmét illeti, korántsem csak a germanizmusok ellen kellene küzdenünk, hanem a „pesti zsargon” ellen is. Egyik vallomáskötetében (Én magam, 1935) egyenesen úgy fogalmazott, hogy „ebben az elzsidózsargonozott országban maholnap fehér holló a magyarul beszélni tudó ember”, amelynek jeleként „egy emberöltő alatt talán egyszer hallunk a színpadon valakit kifogástalanul verset mondani”.
De említhetjük Várkonyi Nándor irodalomtörténészt is, aki művében (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) szomorúan szemlézte, hogy a huszadik század elején olyanok, mint Dóczi Lajos, Falk Miksa, Hatvany Lajos, Lukács György, Balázs Béla, Ignotus Hugo, „idegen lélekbe burkolják a magyar tárgyat” nyelvükkel, hiszen általuk „Budapesten nemcsak utcanyelv alakult ki, hanem egy német-zsidó-magyar öszvérnyelv, zsargon is, amely bekerült az irodalomba: ennek létjogosultságát hirdette Ignotus s megjósolta, hogy belőle fog kifejlődni a klasszikus magyar irodalmi nyelv, amelynek eredetét Szép Ernő szerint egykor majd iskolákban fogják tanítani”.
Szóval helyben vagyunk, a ma minden korábbi korszaknál elterjedtebbé vált hírhedt pesti nyelvnél. Amelynek szókészletéből Bárczi Géza nyelvész tanulmánya (A „pesti nyelv”, 1932) és egy judaisztikai monográfia (Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea: A zsidó Budapest, 1995) alapján álljanak itt az alábbiak kifejezések: ajvé (ajaj), balhé (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erő), kibic (megfigyelő), lébecol (könnyelműen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger (hitvány alak).
Nos, elterjedésük miatt Ady Endre 1914-ben azt írta a Nyugat folyóiratba, elterjesztőitől képtelenség azt várni, hogy magyar nyelvre tanítsanak bennünket. Aztán jött két évtized múlva Szerb Antal fenti művével, ugyanerre figyelmeztetve. Amivel mellesleg nem volt egyedül azért a vele azonos származásúak táborában sem. Mert például 1930-ban Füst Milán így vallott:
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is
van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv
a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.”
Vajon véletlen, ha e sorok íróját viszont inkább a kétségbeesés, ha arra gondol, az egykor még inkább csak Pestet jellemző iménti „öszvér nyelv” olyannyira elterjedt lett országszerte, hogy emiatt valóban „fehér holló a magyarul beszélni tudó ember”?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
