Egy év híján hét évtizede, 1945. január 13-án hunyt el Budapesten köztudatunkból mindmáig kitörölt íróink közül Szabó Dezső, akinek halálát egyesek szerint éhhalál, betegsége s haldoklása hiteles jegyzőkönyve szerint pedig influenzaszerű, antibiotikum híján kezeletlen fertőzés okozta, azonban megkockáztathatjuk, hogy a nemzetünkért való halálos aggodalom legalább ennyire közrejátszott a tragikus végben.
Nincs ugyanis regénye, elbeszélése vagy politikai-közéleti publicisztikája, melyben, még ha csak áthallásosan is, ne bukkanna fel a magyar tunyaság állandósulása miatti halálfélelme, sőt biztos haláltudata, kifejezve ugyanakkor reményét, hogy ha bármily kevesen, mégis akadnak mindig magvetők, napi politikai pártérdekeken felülemelkedők, akik jelenlétükkel, szavaikkal, írásaikkal mindig együvé tartozásunkról tanúskodnak, akik tudják, mennyire „nem lehet a halál egy nemzet célja”.
Igen, mert akadtak nálunk valaha olyan, önmagukat Adyhoz hasonlóan amolyan utolsó magyar mohikánoknak tartók művészfejedelmek, akik ha kortársaik bírálatában gyakorta túl is lőttek a célon, sorskérdéseink felvetéseivel viszont örökökre megörökítették nevüket. Mint Szabó Dezső, még akkor is, ha amúgy nem minden ok nélkül írhatta róla kortársai közül Pintér Jenő (Magyar irodalomtörténete, VIII/II. kötet. A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941) irodalomtörténész, hogy ő valójában csak „egy ember mellett tart ki makacsul: önmaga mellett.”.
Azért persze tegyük hozzá, korántsem csupán önmaga, hanem az általa képviselt ügy mellett is. S hogy mennyire, eléggé érzékletesen szemlélteti egy emigráns újságírónknak, Csávossy Leónak az Alföldi Géza által jegyzett Hídverők 1954/20. számában fennmaradt feljegyezése. Eszerint kollégáinak egyike beszámolt neki Az elsodort falu legendás írójával halála előtt történt találkozásáról, amelyből kiderül, hogy amikor a muszkasereg már elérte Vecsést, arra a kérdésére, Budapesten marad-e vagy a Dunántúlra költözik, kijelentette:
„– Nem mozdulok sehová: ha az Isten azt a végzetet mérte ki rám, hogy meg kell halnom, akkor inkább pusztuljak el itt, a magyar fővárosban. Szép halott lesz belőlem, kellemes pecsenyéje leszek a keselyűknek. De nem fontos! Meg vagyon írva: „E jelben győzni fogsz!” Erre mellényzsebéből elővett egy kis ezüst feszületet s hozzátette: – Tudod, kitől kaptam? A jezsuita rendházfőnöktől. Ez az egyetlen ékszerem, a legbecsesebb emlékem, pedig én kálvinista vagyok. De a szívem felett fogom hordani halálomig.”
Amint Csávossy hozzátette, az író józsefvárosi elárvult sírhantjára helyezett egyszerű, ormótlan fejfáján a holdvilág fényében egyszer csak valami megcsillant, és amint megnézte közelről, ezt a kis ezüst feszületet pillantotta meg, kérdezve, hogy vajon ott fent a mennyekben megírja-e legújabb korszakalkotó regényét: „Az elsodort Budapest”-et?
Talán nem is gondolnánk, e kérdés ma mennyivel égetőbb, mint volt akkor, amikor még létezett hazánkért nemcsak kérni, hanem neki adni is akaró ifjúságunk, szemben jelenünkkel, és hogy mennyire, mutatja egy közelmúltbeli történet: roskadásig tömött buszon egy feltételezhetően egyetemista nem sajnálta az időt arra, hogy megmagyarázza idős utastársának, miért nem képesek megérteni az idősek a fiatalokat: – Maguk velünk ellentétben egy teljesen más, majdnem primitív világban születtek és nőttek fel!
Határt nem ismerő hencegéssel így folytatta tovább: – Mi, mai fiatalok az internet, a tévé, a szuperszonikus repülők, az űrutazások, a Holdjáró ember korában nőttünk fel, űrszondáink már a Marson járnak, atomhajtású hajóink, hidrogénjárású autóink, hovatovább csaknem fénysebességű számítógépeink vannak. – Egy kis csend után utastársa ezt felelte:
– Igazad van, fiatalember, nekünk mindez nem volt meg, amikor fiatalok voltunk, következésképpen feltaláltuk őket! És most mondd meg nekem, kis hülye ifjonc, Te mit készítesz a következő nemzedéknek? – Ezt kérdezzük mi is Szabó Dezső halála okán, nem kevés irigységgel, hogy idejében távozott árnyékvilágunkból, az elsodort Budapestről, életművével mégis meghagyva a reményt, hogy maradnak mindenkor azért, akik tudják, mennyire „nem lehet a halál egy nemzet célja”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
