Habár sokan – korunk relativizmusának jeleként – kikérik maguknak ugyebár az illemre való figyelmeztetéseket, a mégoly szelíd erkölcsi intelmeket is, ezzel azonban aligha kérdés, hogy megfeleltek-e mégis az éppen a mindennapjaink emberi kapcsolataiban fennálló kínzó kérdésekre? Vagy vajon nem ilyen címbeli kérdésünk? Vajon nem éppen az a céljuk jó ideje bizonyos köröknek, hogy a férfi és a nő hagyományos szerepét felcseréljék, sőt kijátsszák egymással szemben?

Ilyetén folytatva az egyre égetőbb kérdések feltevését, miért, hogy a cherchez la femme, a keresd a nőt szállóige hajdanában még azt jelentette, hogy a férj olyan feleséget szeretne magának, akinek feladata nem ugyanaz, mint párjáé, vagyis nem a közéleti vagy tudományos karrierépítés? Miért, hogy maguk az ilyetén hajadonokból asszonyokká lett szép nembeliek sem vették zokon egykor, hogy maga a Teremtő által kijelölt érvényesülési területük nem más, mint – tetszik, nem tetszik – a család, az utódnemzés, a férfi mindhaláláig való oldalbordájának levés?

Vagy netán szégyellenünk kellene mindkét nembeli eleinket, amiért is papíron sem ismerték a szingli életmódot, az önhibájukon kívüli gyermektelenséget házasságukban, sőt kerülték az egykézést is? Netán az emberi jogok megfosztása egyik formájának kellene tekintenünk azt a felfogásukat, amely a két nem egymást kiegészítő mivoltát hirdette, azt, hogy ‘egy testté és egy lélekké’ levésük révén ugyan nem egyformák, hanem egyenrangúak? Tévedett volna például Garay János 1847-ben írt versében (A magyar hölgy)?

Te néked korcs apákat
Jutott, ébreszteni,
Hazádnak tűzhelyéhez
Férjed tériteni,
S szived lángjába mártván
Vezér szövétneked,
Hazád szeretetére
Nevelni gyermeked.

Hogy légyen, a mi nincsen,
Egység e bús hazán;
Minden magyar, mi nem volt,
Csak honfi, honleány, –
Hogy egy gyürűvé forrjon
Árpádnak nemzete!
S e szép arany gyürűben
A gyémánt gyöngye – te!

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hivatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

S tévedtek volna azon – főként keresztény – őseink, akik, nem mellesleg a pogány görög-római klasszikusok többségéhez hasonlóan, a női eszményről, az ideális feleségről és családanyáról a fentebbi költemény szellemében nyilatkoztak, mint például könyvében (Isten országa mibennünk. Lelkigyakorlatos előadások a művelt katolikus közönség részére háromnapos lelkigyakorlatra, 1940) a jezsuita Zborovszky Ferenc?

‘A keresztény világnézet a hitvesben és az anyában látja a női eszményt. A nőnek a természettől rendelt élethivatása az, hogy családi otthonát boldoggá tegye és gyermekeit, akiket az isteni Gondviselés reá bízott, a társadalom hasznos polgáraivá nevelje. Nagyon helyesen adta meg az antik világ józan értékelése a nő legszebb dicséretét, amikor az elhunyt matróna sírkövére e magasztaló sorokat véste: ‘domum servavit et lanam fecit, házat őrizte és font’. Ez volt a római női ideál abban a korban, amikor a rómaiakat a hősies erények a világ uraivá tették. És ez annyi évszázad után ma is a keresztény női ideál.’

Vagy, követve további érvelését, csupán azért maradna el a feleség a férjétől, mert annak hivatása az övétől eltérő?

‘A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön. A népek történetének tanúsága szerint mindenütt a férfit illette meg a politika és a közélet. Kétségtelenül a politikai élet szennyes hullámain könnyen szétfoszlik az a dicsfény, amelyet a nő alakja köré fonnak a családi tűzhely géniuszai. Ha azonban a törvényhozás ma már megadja a nőnek a választó jogot, éljen vele a köz javára, de ne higgye, hogy az ő hivatása a közügyek vezetése, mert ez a természet bölcs berendezése folytán nem a nő, hanem a férfi életkerete.’

S ha ez így igaz, miért kellene mégis az emancipáció szószólóinak erőltetniük azt, ami nem megy, a szép nem ‘felzárkóztatás’-át a másik nemhez a közélet kiteljesítése vagy pláne a tudományok kiművelése érdekében?

‘A nők nem építettek századokra szóló Szent Péter-templomot, nem faragtak mózesi szobrot, nem festettek raffaeli képeket, nem írtak wagneri operát és nem fedezték fel a modern technika csodáit, de megvan az az elégtételük, övék az a soha el nem múló dicsőség, hogy e nagy mesterek: Bramante, Michelangelo, Raffael, Wagner, Edison és az emberiség többi nagy képviselői mind az ő gyermekeik révén, tőlük kapták testi és lelki adományaikat és ők nevelték fel őket. És ha a nő nemcsak a családban, hanem ezen ívül még a karitatív társadalmi téren is teljesíti kötelességét, akkor ő építi fel az új világ boltíveit, amelyeknek árnyékában boldogabban él a jövő nemzedék.’

Mert ha, amint Zborovszky hangsúlyozza, kétségtelenül vannak kivétek, ‘önálló életet élő nő’-k, mégis nem éppen az a magától értetődő, hogy túlnyomó többségük útja viszont éppen az imént megjelölt célokban van? Vagy tévedett volna a régi porosz világ, amikor például ennek jeleként korlátozni kényszerült a nők egyetemi felvételét?

‘Az orosz nők [az 1860-as években – Ifj. T. L.] oly nagy tömegben lepték el az egyetemet és sokan közülük a forradalmi, többször nihilista eszméknek annyira veszedelmes terjesztőivé váltak, hogy az orosz kormány a főiskolákra való lépésüket hosszú ideig megtiltotta. Ekkor árasztották el az orosz nők a svájci (főképp zürichi) egyetemeket. Svájc 1873-ban ezért kénytelen volt a külföldi nőknek az egyetemekre való fölvételét megszigorítani. Legtovább állott ellen a nők akadémikus pályájának Poroszország, a férfias katonaállam. A 80-as évektől kezdve hiába ostromolta az Allgemeiner Frauenverein petícióival a porosz tanügyi kormányzatot és az országgyűlést. Végre a 90-es években megengedték, hogy a nők az egyetemet mint ‘vendéghallgatók’ látogassák a professzorok engedélye alapján. [A professzorok, főképp az orvosok, az engedélyt gyakran megtagadták. Volt olyan tanár, aki mikor először látott nőt hallgatói között, odament Minerva buzgó lányához, udvariasan karját nyújtotta neki s a teremből kivezette...‘

Mert nem tény vajon, hogy Kornis Gyula filozófus – feministák körében a biztosítékot persze nyilván azonnal kiverő – tanulmányának (Nők az egyetemen, 1925) e sorait pszichológiai kísérletsorozatok tömege hitelesíti, miként alábbi folytatását is?

‘Kétségkívül vannak nők, akik tanulmányaikat megerőltetés nélkül végzik. Ezek azonban férfias nők, úgy, ahogy vannak nőies férfiak is. A legtöbb nő az intenzív tanulást kényszernek érzi, mert természetes hajlamai más irányúak. A megerőltető szellemi munka kedvezőtlen a testi fejlődésre (figyeljük csak meg egy leánygimnáziumi érettségi vizsgálaton a ványadt-sápadt, fejletlen testű, ideggyönge hajadonokat!), aminek a szervezet egész életén keresztül kárát vallja. Ez a testi elsilányulás legkárosabban éppen a szorgalmas és derék egyetemi nőhallgatóknál folytatódik, a vége: korai elhervadás, liliomhullás.’

De ami nem kérdés: voltak s persze vannak szép számmal a szép nem soraiból, akik mindezt tökéletesen megértik. Ma, amikor nem kevesektől viszont már a nők ‘pappá szentelésé’-nek gondolata, sőt követelése sem idegen, idézünk végül Szemző Piroska bibliográfus Oda Schneidernek a női nem és a papi hivatás viszonyát tisztázni hivatott művéről (Vom Priestertum der Frau, 1940) írott, a Katolikus Szemle 1942. májusi számában közölt recenziójából, amelyben leszögezte, hogy a nő elsőrendű feladata, az anyaság betöltése

‘nem jelent lekicsinylést, lealacsonyítást, hiszen a nő igazi hivatása az élet minél teljesebb, odaadóbb szolgálata, az emberiség fenntartása érdekében reá rótt feladatoknak a teljesítése. Életútjának végcélja csak az anyaság lehet. Igazi szentélye a család, az otthon. Teendői: minél alázatosabb, szeretőbb szívvel, lélekkel szolgálni családját és ezen keresztül nemzetét: has kell, szenvedni a nemes eszmék megvalósításáért, mindig hinni bennük és remélni, a reményt környezetében mindig erővel, meggyőződéssel ébren tartani. A nő nem vállalhat papi hivatást, azonban annak kialakulásában mégis igen fontos tényező. A tiszta erkölcsiségre, áhítatos vallásosságra épített otthon, hátterében a szent anyasággal, Krisztus születésének meg-megújuló színhelye lehet, hiszen igen sok papban él tovább hivatása teljesítésének nagyobb dicsőségére az édesanya mély keresztény hitének példát és erőt adó emlékezete.’

Ma a feleség oldalbordája férjének és nemtője nemzetének? – kérdeztük eredendően. Egy azonban biztos: mindkét fél e kínzó kérdésre adott válaszaitól függ végső soron az emberiség jelene és jövője.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info