Százhuszonnyolc éve, 1885. december 29-én született (és 1951. június 2-án hunyt el) Hóman Bálint, egyik legnagyobb magyar történészünk és művelődéspolitikusunk. Történészként elsősorban őstörténetünkkel, középkorunkkal és pénztörténetünkkel foglalkozott, művelődéspolitikusként 1932 és 1938, majd 1939 és 1942 között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1938-ban tárca nélküli nemzetnevelési miniszter. 1944-ben Nyugatra távozott, de az amerikai hatóságok kiadták őt a budapesti vérbíráknak, akik életfogytiglani fegyházra és vagyonelkobzásra ítélték. Börtönőreinek kínzásai következtében halt meg a váci fegyházban. Akitől hiába rettegnek haló poraiban is, eljön az idő, amikor őt is rehabilitálni fogják, s nem véletlenül. Ugyanis megannyi munkájában bizonyságát adta annak a megannyi kutatással azóta is bizonyított igazságnak, hogy „a honfoglaló magyar fajta ma is él”.

Igen, reméljük, eljön az idő, amikor őt is rehabilitálni fogják, különösen azok után, hogy a Rubicon című történelmi magazin 2011/7. számában Ujváry Gábor történész leszögezte, hogy a legnagyobbak között tartja számon a magyar tudóstársadalom többsége, s ha mégis várat magára hivatalos rehabilitálása, azonban tudományos akadémiai tagságának posztumusz helyreállítása felettébb indokolt lenne.

Indokolt bizony. De persze nem olyan nehéz kitalálni, miért is kérdőjelezik meg ezt mégis bizonyos véleményformáló körökben? Alighanem a két világháború közötti radikális nemzeti pártok, mozgalmak és a kormánypolitika közötti, művelődéspolitikusi minőségben tett egyensúlykereső kísérletein és az angolszász politikával való szembenállásán túlmenően elsősorban a hazai zsidóság vezető körei és a szélesebb magyar néprétegek közti viszony kudarcának okát megállapító, Magyar sors, magyar hivatás című, legfőbb gondolatait összegző, 1942-ben megjelent, 1945-ben indexre tett kötetében olvasható álláspontja miatt:

„Külső életformákra és nyelvi tekintetben a magyarhoz hasonulva, de népiségét megőrizve él népünk között a múlt században egyenként bár, de igen nagy tömegben beszivárgó zsidóság. Beolvadását a magyar társadalom széles rétegeinek ösztönös elzárkózása mellett erős faji öntudata s a magyarságtól idegen erkölcsisége és szellemisége akadályozta meg.

A nyugati keresztény kultúrközösség népeinek fiaiból a magyar társadalom közösségeibe illeszkedő egyének és csoportok – a történeti fejlődés szabályainak megfelelően – egy-két nemzedék multán áthasonlottak, beházasodtak, elkeveredtek, beolvadtak a történetileg kialakult magyar fajba és ma ennek a szerves részeként élnek. A keleti ortodox közösségből jött román és szerb jövevények – kevés kivétellel – még az értelmiségi réteg keretében sem tudtak áthasonulni, mert kultúrájuk más talajban gyökerezett. A zsidóság sem ment át ezen a folyamaton. Önként vagy kényszerítve – ezt vitatni lehet –, de önálló sajátos világszemlélettel és felfogással élte és éli ma is a maga sajátos népi életét a magyarság körében. A régiek még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez: az újonnan jöttek teljesen elkülönültek és ezért a magyarság is idegeneknek tekintette és tekinti őket.

Ezeknek az újonnan jött elemeknek a felforgató mozgalmakban, a romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepe, a zsidó értelmiségnek a magyar múlt hagyományaival és magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemisége, mértéktelen gazdasági érvényesülése és erre alapított hatalmi törekvései napjainkban nálunk is kiváltották a ma Európa-szerte uralkodó zsidóellenes hangulatot. A magyarság – más népekhez hasonlóan – nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot.”

Persze kérdés, ha nem nyilatkozott volna ezen „újonnan jött elemek”-ről ily módon, nem száműzték volna-e akkor is történelemszemlélete miatt? Ami ugyanis a leghatározottabb szembeszállás volt a lelki-szellemi folyamatok történelmi korszakokat döntően formáló hatását megkérdőjelező, sőt egyenesen tagadó hegeliánus és pozitivista felfogással. Az elmúlt évtizedekben pellengérre állíttatott szellemtörténeti iskola híve volt ugyanis, amelynek kapcsán az imént idézett kötete előszavát író Tasnádi Nagy András akkori képviselőházi elnök megállapította, hogy Hóman A magyar történetírás új útjai című kötetében már 1931-ben feltárta azt a fordulatot, mely „a történettudományban a tizenkilencedik század estéjén következett be s a már-már lélektelen adathajhászássá fejlődött részletkutatás visszahatásaként a történeti szintézis utáni vágyban s a mind erősebben érvényesülő „szellemtörténeti”-nek nevezett módszer kialakulásában jelentkezett”, amely „szemben a pozitív iskola merőben materiális szellemével és metafizikaellenes álláspontjával a lelki tényezőkre veti a fősúlyt s az emberi szellemben, az egyének, közösségek és korok lelkiségében látja a döntő jelentőségű történetalkotó tényezőt”.

Igen, Hóman történészeink közül valóban elsők között hangsúlyozta, hogy a történelemben a lelki-szellemi tényezők mindig előbbre helyezendők az anyagiaknál-fizikaiaknál. Azt, hogy a történelemalakító személyiségek nem feltétlenül hófehér vagy szurokfekete figurák, szentek vagy ördögök, hanem hol erényekben, hol éppen bűnökben színre lépők, s akik inkább az előbbiekben, többnyire azok a hősök. Azt, hogy az igazi történész ugyanakkor képes meglátni a negatív jellemekben is a pozitívumokat, mindenekelőtt a hősiességet – mint a római történetírás nagyjai közül Titus Livius, aki Róma utolsó királyáról, a mégoly zsarnok Tarquinius Superbusról mégis azt írta, hogy „vir iniustus, sed fortis ad arma tamen”, vagyis igazságtalan, de a harcban vitézül helytálló férfiú volt. S azt is, hogy a történelemmel való foglalkozás nem holmi szobatudósok filológiai foglalatossága, hanem a társadalomépítés, a nemzetformálás legfontosabb tényezője a hit és erkölcs alapelemeinek átadása után, a spártai jellemre való nevelés valóságos példatára.

Igen, ő még a konzervatív fölfogású tudós történészek közé tartozott, akik – Raffay Ernőt idézve (Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen, 2011) – „elfogadják a történelemben helyenként és koronként valóban meglévő osztályharc létezését, s megértik a liberális individuum szerepét is a történelemben, de nem abszolutizálják e tényezőket. Ehelyett azt állítják, hogy a történelemben minden a lélek: a közösségi és az egyéni lélek. Az emberi lélek pedig az Istenség létezésének és teremtő erejének a következménye. Ebből következik, hogy a földi emberek történelemnek nevezett tevékenységét az Isten akarata intézi és szabályozza, az emberi lélek befolyásolásával.”

Éppen ezért nem véletlenül nyomatékosította Hóman már 1928-ban, hogy a történelmi materializmusnak a történelemben mindig és mindenhol kizárólag osztályharcot látó szemlélete mennyire torz:

„A materiális világnézet s vele az osztályharc történetietlen, ezért merőben hamis elmélete észrevétlenül belopakodott a magyar lélekbe s még ahol politikai értelemben küzdenek is ellene, győzelmesen ütközik ki a frázisok tömegéből. A munkanélküli vagyonszerzésre és mások leigázásával is érvényesülésre törekvők, pusztán anyagi célokért dolgozók idegemésztő lázbetegsége mind fokozódó erővel pusztítja társadalmunk szervezetét. Baktériumai már a magyar középosztály testébe is behatoltak s a legjobb úton haladnak, hogy ezt a nivelláló, minden ellentét eloszlatására hivatott társadalmi réteget teljesen megsemmisítsék. Az ő munkájuk eredménye az önzetlenség és a becsületes munka lekicsinylése, a hivatali és iparos munkának tiszta bérmunkává süllyedése, a régi tisztes kereskedelem háttérbe szorulása a nyerészkedő közvetítés mögé, hivatalnoknak politikai és gazdasági pályára tódulása és közéletünknek annyi más baja.”

De nem kevésbé fontosabb ténymegállapítása volt az is – Ki a magyar? című, 1939-ből való, e kötetében is olvasható írásában –, hogy „ha némelyek a fajelméletet túlzásba viszik, annak ellenszere mégsem lehet az, hogy magyar fajtánkat megtagadjuk, mert története folyamán – más fajtákhoz hasonlóan – jellege tán módosult és átalakult. A faj minden keveredés ellenére is továbbél az öröklés törvényei szerint a nép egyedeiben és egészében, az ősök eredeti vértisztaságukban megmaradt és más egészséges vérrel gyarapodott leszármazóiban s ezek életformáiban és világszemléletében.” Ezért, hogy – amit megannyi kortársa, kiváltképpen Doros Gábor és László Gyula kutatásai is megerősítenek – „a honfoglaló magyar fajta ma is él. Életben létéről és életerejéről tesz akkor is bizonyságot, mikor más törzsről sarjadt egészséges vérű és áthasonulásra képes egyéneket magába olvaszt, a fajrontó, népelkorcsosító, nemzetbomlasztó elemeket pedig távol tartja és kirekeszti magából”. Végül pedig az írása címében feltett kérdésre felelve leszögezte:

„Nincsenek félig magyar, magyar, magyarabb, legmagyarabb magyarok, mert a magyar szónak nincs fokozása. Vagy magyar valaki vére, szíve, lelke szerint, vagy nem az. Mert a magyarság vér és lélek, hagyomány és hivatás, érzés és tudat, hitvallás és cselekvés. Mindez együttesen jelenti a magyar fajt és a magyar népet s a rajtuk épülő nemzetet.”

A magyar sors és magyar hivatás tudójára imént idézett világnézeti hitvallásai miatt 1945 után rabsors várt. Váci rabbörtönbeli éveit leghitelesebben Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos örökítették meg Vádló bitófák címmel 1958-ban megjelent könyvükben. Ebből megtudjuk, hogy „a hatalmas termetű Hóman, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, volt kultuszminiszter 1951 végén már csak mint szánalmas emberi roncs gubbasztott mindössze egy szalmazsákkal berendezett zárkájában. Mert mint írástudóra, őreá külön vigyáztak. Mindvégig magánzárkában volt. Hetenként kétszer fel kellett súrolnia nemcsak zárkáját, de a szigorított fogház harminc méter hosszú tölgyfával burkolt folyosóját is, a trepnit. Ilyenkor mindig számos látogatója volt. A valamikor 130 kilós test már mindössze hetven kilót nyomott. egy nap már nem tudta felsúrolni a trepnit, mert összeesett. Átvitték a kórházba s Halász főorvos úr harmadik vizitje alkalmával amúgy orvosi módra megkérdezte tőle: „No Hóman, még mindig nem döglött meg? ”

Ő azonban még ilyen viszonyok közepette is szerette volna megvalósítani régi álmát, megírni a magyar középkor történelmét, de hiába kért hozzá könyveket és papírt, nem adtak neki, így csupán néha becsempészett irónon megörökített verse jelezte, hogy szeretné életben tartani szelleme frissességét. Amellyel megannyi munkájában bizonyságát adta annak a megannyi kutatással azóta is bizonyított igazságnak, hogy „a honfoglaló magyar fajta ma is él”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info