Kié az ország? Akié a föld, mondja az okos. Akié az iskola, mondja a bölcs. Igen, ez utóbbi tudatosul bennünk, ha kezünkbe kerül egy-egy, kicsiben bizony az ország lelki-szellemi állapotát is híven tükröző hajdani iskolai évkönyv vagy pedagógiai közlöny, aztán pedig, hogy igazán csak vallásos iskolákkal virágoztatható fel bármely nemzet! Mára már nem szokásuk persze iskoláinknak, hogy évkönyvben örökítsék meg működésüket, és talán jobb is. Mert hiszen (tisztelet a kevés kivételnek!) miről is számolhatnának be? Van nem vallásos iskoláinkban még nemzeti öntudatra, honvédelemre, rendszeretetre, és ami mindezeket megelőzi, hit- és erkölcstanra nevelés?

Mi az, ami a régi iskolai évkönyvekből szembeötlik? A humán tantárgyak, az antik műveltséget hordozó görög és latin nyelv hangsúlya, netán a tanárok, nevelők aktív társadalmi élete, tudományos tevékenysége? Nyilván ezek is, de leginkább az, hogy a tantárgyak közül az első a hit- és erkölcstan volt, az ‘erkölcsösebb magyar, nagyobb ország’ jelige jegyében.

Bizonyság erre az 1939-ben megnyílt Pannonhalmi Szent Benedek-rendi Gimnáziumnak és Diákotthonnak az 1943-1944-es tanévről megjelent évkönyve, amely aprólékosan bemutatja, tanáraik mit és miből tanítottak, milyen volt a tanulók előmenetele. Különösen is tanulságosak az utóbbiakra vonatkozó adatok. Tájékoztatást olvashatunk elbírálásukról, arról, hogy elért eredményük kifejezésére ‘mind a magaviseletből, mind a rendszeretetből, mind pedig az előmenetelből a jeles, jó, elégséges, elégtelen érdemjegyek szolgálnak’. De mi alapján bírálták el például a tanulók magaviseletét? Erre is választ kapunk belőle:

‘A magaviselet elbírálása és a magaviseleti érdemjegyek megállapítása a tanuló egyéniségének alább felsorolt vonásai alapján történik: a./ valláserkölcsi meggyőződés, b./ nemzeti érzés (hazafias magatartás), c./ jellembeli tulajdonságok (egyeneslelkűség, jóindulat, akarati fegyelmezettség, tisztelettudás stb.), d./ kötelességtudás és szorgalom, e./ magatartás az iskolában és az iskolán kívül, f./ a tanulótársakra gyakorolt hatás. E szempontok figyelembe vételével a magaviseleti érdemjegyek megállapítása a következő elvek szerint történik. Jeles érdemjegyet kap a tanuló, ha valláserkölcsi meggyőződése és nemzeti érzése nyilvánvalóan erős, jellembeli tulajdonságaival, különösen egyeneslelkűségével, akarati fegyelmezettségével és tisztelettudásával társai közül kiválik, kötelességtudása és szorgalma mindig állandó, magatartása az iskolában és az iskolán kívül korának minden tekintetben megfelelő és társaira nemesítőleg hat. Jó érdemjegyet kap a tanuló, ha valláserkölcsi meggyőződése és nemzeti érzése kifogástalan, jellembeli tulajdonságai egyeneslelkűségét, akarati fegyelmezettségét, tisztelettudását megmutatják, kötelességtudása és szorgalma kielégítő, magatartása az iskolában és az iskolán kívül csak kisebb kifogásokra ad okot, s a tanév folyamán legfeljebb egyszer részesült elsőfokúnál nem súlyosabb fegyelmi büntetésben.’

Végigtallózva a diákok adatain, magaviseletből csak jeles és jó, hittanból többnyire jeles, rendszeretetből is többnyire jeles és jó (néhány tanulónál elégséges) érdemjegyet találunk. Az is elgondolkodtató aztán, hogy elégtelen osztályzata senkinek semmiből nem volt ebben a tanévben. A diákok tanulmányi munkájukat ráadásul kiegészítették néprajzi kutatásokkal, valamint énekkari szerepléseikkel is. Ami azonban a legfontosabb, hogy bennük még tudatosult: fides et ratio, hit és ész nélkül nincs oktatás, vallásos nevelés híján széthull minden társadalom. És hogy mennyire, érzékletesen szemlélteti a hajdani Katolikus Tanító-egyesületek Országos Szövetségének hivatalos lapja, a Nemzetnevelés (Népnevelő) 1925. március 1-i számában dr. Babura László írása (Vallásos iskolákat!), amelyben beszámol arról, hova is vezetett a hit- és erkölcstan elhagyása Franciaországban:

‘A javítóintézetek alig győzik a kiskorú bűnösök befogadását! Egyik prefektus vette magának a fáradtságot és statisztikát készített e megtévedtekről arra nézve, hogy állami vagy hitközségi iskolákba jártak-e. Nos, ez a statisztika fényes elégtételt szolgáltat az egyház iskoláinak, mert úgy találta, hogy e fiatalkorú bűnösök 89 %-a az állami iskolák neveltje. Csak egyet a sok szomorú történetből. A Grenoble melletti Voiron plébánosa így szólt egyszer egy anyához: ‘Küldje, kérem, fiát rendesen a hitoktatásra, mert különben nem bocsáthatom őt az első szentáldozáshoz.’ A ‘felvilágosodott’ anya kellő öntudattal így felelt: ‘Fiamnak nincs szüksége hitoktatásra és nincs szüksége első szentáldozásra sem. A tölgyek gyönyörűen nőnek az erdőben s nincs szükségük vallásra!’. ‘Igaza van, asszonyom! – felelt a plébános. – A borjúk az istállóban sem érzik a vallásnak szükségességét!’. Ez 1890-ben történt. És 1910-ben, tehát 20 év múlva ezt a fiút halálra ítélték, mert meggyilkolta saját édesanyját, mikor nem akart neki pénzt adni a mulatozásra!’

Persze egyfelől az elmúlt évtizedekben a marxizmus-leninizmus és a ‘tudományos szocializmus’ elvárásai alapján szocializálódott, másfelől a keresztény helyett a valójában persze nem létező ‘alternatív etika’ szószólóiként felismerhető értelmiségiek minderre rendszerint azzal állnak elő, hogy az alapvető társadalmi érintkezési normák megismertetésére és elfogadtatására nem szükségesek vallásos iskolák. Csakhogy vagy nem tudják, vagy ha igen, mégsem óhajtják egyszer s mindenkorra tudomásul venni (hiszen akkor alighanem saját életvitelükön is illene változtatniuk, amitől persze viszolyognak), hogy éppen azért kellenek a vallásos iskolák, mert az eddigi tapasztalatok egyértelműen megmutatták, hogy csak azokban kimunkált és rendszeres az ilyen irányú nevelés. Hiszen éppen eleve azért kell a vallás, annak létünket szabályozó valamennyi igazsága, hogy lelkünkben és tudatunkban mindig és mindenhol azonnal felismerjük, mikor teszünk objektíve jót vagy rosszat.

Éppen ezért a – persze egyházi kezekben lévő, természetesen a modern helyett mindenben a konzervatív (más szóval porosz) pedagógia hagyományait követő – vallásos iskolákra talán sohasem volt nagyobb szükség, mint ma, amikor a valaha magától értetődőnek tekintett illem, a jó modor egyfajta ‘különcség’-nek, amolyan ‘kispolgári csökevény’-nek számít a modern tanárok és szülők szemében, akik felháborodnak már magán a (gyakorta legcsekélyebb) fegyelmezésen is. Mert különösebb vallásszociológiai felmérések nélkül is igazolható, hogy a két világháború között vallásos iskolákba jártak zöme egy életre megtanulta azokban a közösségi viselkedés normáit. Pedig ugyanakkor mintha már abban az időben sem járta volna át eléggé társadalmunk vérereit az íratlanul is kötelező illendőség. Itt van erről például a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle felelős szerkesztőjének, Nyisztor Zoltán pápai prelátusnak az abban 1936. május 5-én megjelent jegyzete:

”Csak 16 éven felülieknek!’ Vörös betűs felülnyomással ott csábít minden utcasarkon a feltűnő hirdetés. Az állítólag keresztény Magyarország egyik legnagyobb szégyenfoltja. Mert ugyan mit jelent a 16 éves kor? A nemiség problémáinak kellős közepén vergődő, ingatag jellemű gyereket, akinek szülői felügyelet alatt, sportpályán, cserkészvezetők erős kezében, Mária-kongregációk jellemet edző légkörében a helye. Nem pedig hálószoba- és szálloda-titkokat teregető, a másfajú, nemileg túlérett, keleti romlást terjesztő közönség kiszolgálására hivatott színházak nézőterén. Eltekintve attól, hogy nincs kétféle Tízparancsolat a tizenhat éven felüliek és aluliak számára, a katolikus társadalom egész súlyával oda kell hatni, hogy az üzletszerű lélekmérgezésnek, a valutasíbolásnál semmivel sem ártatlanabb nemzetrontásnak egyszer s mindenkorra végét vessék! Hol késik a hatmillió magyar katolikus akaratát szikrázó tett?’

Lehet tehát, hogy már akkor, a mindmáig gyalázott ‘Horthy-Magyarország’-on sem volt elég befolyása a vallásos iskoláknak? Lehet, hogy közéletünk már akkor sem fogadta meg eléggé Reményik Sándor versének kívánságát, miszerint ‘Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!’? Egy azonban bizonyos: a (természetesen a ‘modern’ helyett a konzervatív pedagógia hagyományait követő) vallásos iskolákra talán sohasem volt nagyobb szükség, mint ma, hiszen igazán csak általuk virágoztatható fel bármely nemzet!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info