A mindmáig uralkodó hivatalos történelemszemlélet szerint őseink (amint Glatz Ferenc fogalmazott) ‘primitív hordák’ voltak (olyannyira, hogy ‘nyereg alatt puhították a húst’), ‘görbe lábú gyilkosok’, akik köreiben ‘a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció’-nak számított. Azonban tárgyi emlékeink alapján mindennek pont az ellenkezőjéről győződhetünk meg, éspedig olyannyira, hogy biztosan állíthatjuk: őseink hite igenis kiemelkedett valamennyi nem keresztény vallás közül. Istenhívők voltak, éspedig olyannyira, hogy a Fehér Ló taposta ki számukra a Krisztushoz vezető utat.

Éppen ezért nem kellett őket erőszakosan keresztény hitre téríteni. Idealisztikus életszemléletük volt, amit nem mellesleg egy sajnálatosan elfeledett jeles irodalomtörténészünk, a bencés Bánhegyi Jób így ismert el művében (A magyar irodalomtörténete, 1. köt. 1929):

‘Hittek a másvilági életben, ahol a hősöknek harcban elejtett ellenfeleik szolgálnak. Családi életük tiszta volt: valószínűleg egynejűségben éltek és a feleség megbecsült helyet foglalt el férje oldalán. Természetükben általában nincsenek meg azok a durva és kegyetlen hajlamok, amelyek az Ázsiából előretörő barbárokat jellemzik. A IX. és X. század magyarja ép, erős, egészséges testű: józan, természetes eszű, fegyelmet tartó, vezérei parancsának engedelmes, egyébként azonban szabadságszerető, sőt szilaj, nyers természetű, lóra termett, harcias fajta nép volt, amelynek az új haza biztosítása végett legfőbb foglalkozása a váratlan rajtaütések, rabló becsapások alakjában folytatott háború. Hadi erényeik mellett meglepő politikai szervezetük fejlettsége, amely biztos alapjául szolgált későbbi alkotmányunknak.’

Igen, őseink hadi tudományának magas színvonala önfeláldozási képességük kifejlődöttségét és közösségi szellemük hallatlan erősségét tanúsítja. És ezt idegen kortársai is méltányolták. Elég legyen csak Bölcs Leó bizánci császár megemlékezésére utalnunk, aki elismeri benne, hogy seregeik szervezete messze felülmúlta a nyugati nemzetekét. Nem tagozatlan tömegekből, hanem több kisebb-nagyobb csapatokból verbuválódtak. Egymástól térközökkel elválasztott, könnyedén mozgó csatasorban álltak fel ellenségeik előtt, amely előtt kétoldalt ‘les’-ek álltak, hogy kivédjék az esetleges oldaltámadást és bekerítsék az ellenséget. A harcoló sereg mögött tartalék hadsereget hagytak málhával, vezeték-lóval, szarvasmarhával, a sereget pedig a vezér, a fejedelem tartotta kordában. Harci sikereiket nem mindig fizikai erejükkel, inkább cselvetésekkel igyekeztek elérni. Az ellenség csatasorát színlelt megfutamodással iparkodtak megbontani, és ha ez sikerült, újból ellene fordultak, s a teljes megsemmisítésükig üldözték: innen a ‘ne maradjon egy szálig se!’ szófordulat.

Ma, amikor a honvédség, honvédelem szavunk lassan az idegen szavak szótárába lesz száműzetve, gondoljunk csak bele, micsoda testi-lelki koncentráltság kellett akkori vitézeinknek a ma már csak múzeumokban megcsodált ősi kard forgatásához! Erdélyi László történész leírását (Magyar történelem, 1. köt. Magyar középkor, 1938) idézzük a honfoglaló őseink sírjából előkerült kardjaikról:

‘A honfoglaló kard könnyű lovassági fegyver, 80 cm hosszú, 4 cm széles, markolata 10 cm, ellenzője 14 cm. Egyélű, keskeny, ruganyos acél, gyöngén görbülő, amelynek tengelyére a markolat ferdén áll. A híres szolyvai görbe kard mellett volt egyenes kard is tengelyirányú markolattal s avar ellenzővel. Olykor a kard kétélű. A magyar kard hátán vércsatorna fut végig. Legdíszesebb a tarcali kard növénydíszes ezüstlemezzel, aranyozva.’

Hadi eszközeiket tehát díszítették, ezzel is öntudatlanul kifejezve, hogy számukra a kardforgatás nem holmi rabló hadjáratban vagy portyázásban való részvételt jelentett, nem mások feletti basáskodást, hanem földjük, házuk, családjuk, vagyis a számukra legszentebb földi valóságok megvédését, ami megnemesíti, férfivá avatja őket. Alighanem ezzel magyarázható a kardjaiknak az általuk megvédelmezett természetben élő növények és állatok életvédelemre emlékeztető motívumaival történő felékesítése.

Ha tehát honfoglaló eleinknek a Feszty-körkép által különösképpen is megrendítő hűséggel visszatükrözött, birodalomalkotásra képes önszerveződő képességére gondolunk, valóban elmondhatjuk Zrínyivel, hogy ‘egy népnél sem vagyunk alábbvalók’. És akkor még családi életük jelzett tisztaságáról, fegyelemhez, mértékletességhez hozzászokott jellemük megannyi (például regöseink énekeiben is megmutatkozó) megnyilvánulásáról nem is ejtettünk szót!

De talán nem is gondolnánk, hogy őseink életének megismerése mennyi tanulsággal szolgálhat mai életünk oly leküzdhetetlennek ítélt bajainak leküzdésében is! Az ő életükben a természetfeletti és a természetes létrend egymást kiegészítette, ezért, hogy az előttük tornyosuló akadályoktól nem ijedtek meg. Tudták, hogy nem azért támadnak a nehézségek, hogy legyűrjenek minket, hanem hogy mi tegyük ezt azokkal. Vagyis a korunkat továbbra is sakkban tartó marxista felfogással szemben – miszerint ‘a lét határozza meg a tudatot, nem a tudat a létet’ – nem hittek a körülmények determináltságában, megváltoztathatatlanságában.

Ugyanakkor tudták azt is, hogy a földi élet nem létünk végcélja, csak átmeneti állapota, hiszen testünk halálával lelkünk tovább él, miként azt is, hogy a gyakorta csak arasznyi földi életben meg nem torolt bűnök vagy meg nem jutalmazott erények parancsolóan szükségessé teszik a túlvilági igazságszolgáltatást. A halottat ezért illő megbecsüléssel temették el (a halottégetés úgyszólván ismeretlen volt náluk!): a harcban elesett szilaj vitéz teste mellé került a koporsóban lova, zablája, kengyelvasa, kardja, nyila, vadászkutyája.

Mindazonáltal természetesen messze nem vettették meg az Isten boldogító színe látásához nélkülözhetetlen földi élet Tőle nyert megannyi természeti adományával való élést sem. A természet, az élővilág megannyi adományát szentnek tartották, s ezért, hogy orvoshoz a lehető legritkábban fordultak. A természet patikájából, a herbáriumból merítették egészségismereteik zömét. Mégis fejlettek voltak anatómiai, bonctani ismereteik. Józsa László patológus honfoglaló eleink sírjait tanulmányozva megállapította például, hogy – lelki-testi egészségmegőrzésük eredményességének köszönhetően – a korunkra oly végzetes tömegbetegség, mint a rák, alig fordult elő közöttük, ráadásul mai sebészeket megszégyenítő sikerrel végeztek rajtuk koponyalékeléseket!

De ami talán a legfontosabb: valóban égre néző szemmel élték életüket. Énekmondóik, az igricek, örömeikben s bánataikban való dalolása lebilincselően hatott. Így amikor például Szent Gellért püspök a királyhoz utazva megszállt egy majorban és éjjel a kézi malomból zúgást hallott, észrevette, hogy egy leány, forgatva a malomkövet, közben dalol, s mivel igen megtetszett neki az ének, megdicsérte érte, hogy így könnyít nehéz munkáján.

Mindezek ismeretében tehát el kell örökre némulnia minden, őseink lelki-szellemi és anyagi életét érő, minduntalan önlebecsülésre kötelező vádaskodásnak. Igen, legyünk büszkék, emeljük fel fejünket, hiszen a mi birtoklevelünk a Kárpát-medencére, hogy a Fehér Ló taposta ki őseink számára a Krisztushoz vezető utat.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info