Madách Luciferjének hegeliánus nihilizmusba fulladó pesszimizmusával szemben Ádámjának a Teremtő gondviselő kormányzásában vetett rendíthetetlen hite – Berzsenyi szavaival – ‘a koporsóból kitör és eget kér’ már Szózatunk kétszáztizenhárom éve, 1800. december 1-én született költőjénél is. Mert magyar természetünk szárnyaszegetten is repülni vágyik és tud.

Hiszi – amint múlt századunkban Németh László is hitte Apáczai Csere Jánosról írt darabjában -, hogy a történelmi erényeinkkel megszentelt haza külső kereteit – természetes határait s önnön intézményeit – megváltoztathatják ugyan idegen hatalmak, de a belsőket aligha, vagyis mindenekelőtt a lényegéből fakadó, saját életét élni óhajtó vágyát a szabadságra, s ezt önmagában soha el nem nyomva tudja, hogy a haza az eszmények ragyogásában, képletesen a csillagokban van. Ha már máshol nem is, de ott mindenképpen.

Különösen ekként látott, ha bűneink elhatalmasodását észlelte, melyek miatt nem győzte elégszer ostorozni kora átlag magyarját. Kiváltképpen arisztokratáink zöméről szerzett igen keserű tapasztalatokat: 1846-ban írt költeményében (Országháza) például így rótta meg őket:

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Mellyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rossz gazdája.
És oh szégyen! rosszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.
S vas eszével
Jég szivével
Fölmerűl a külfaj árja,
A meleg vért általjárja,
És a nemzet áll fagyottan
Tompa, zsibbadt fájdalomban.
Nincsen egy szó
Összehangzó
Honfiaknak ajakáról,
Nincsen egy tett
Az egygyé lett
Nemzet élete fájáról.

A hazának nincsen háza. Mért?
Volt idő, midőn nevére
Fölkelének, s a mit kére
Nem keresvén cifra szóban,
A mi a szív legmélyén van,
Adtak drága bért,
Adtak érte vért.
Most midőn leszállt a béke
S a vérontó harcnak vége,
S a hazának,
Mint anyának,
A ki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerűlne boldog napja,
Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

Mindezért a szép nem képviselői már akkor sem kis nem kis hányadának ledérségét is hibáztatta persze, kortársai közül Garay Jánoshoz hasonlóan ugyanis hazánk megmaradása alapfeltételének a nő tisztaságát, a családi élet megszentelését tartotta, tekintettel arra, hogy a társadalmi egyenlősdi örökös utópistái a nemek szerepeinek felcserélésével már az ő korában is éppen őket akarták eltántorítani eredendő hivatásuktól, a honszeretetüket mindenekelőtt kifejező családi fészekrakástól és hitvesi hűségtől.

Feleségével, Csajághy Laurával mindhalálig példás családi életet élő klasszikusunk prófétai éleslátással észrevételezte ugyanis, hová vezet, ha hölgyeink magyarnak születésüket nem tekintik – Garayt idézve – ‘nagy és szent gondolat’-nak, ha a földi élet csillogó csarnokaiban akarják csak a férfiak oldalán holmi akarnok élettársakként kiszórakozniuk magukat a gyermekvállalás felelőssége, a holtomiglan-holtodiglan való hűség helyett, mi több, ezzel a feminizmus végső változata, a szabad nemválasztást hirdető ‘gender maestreming’ mozgalom jegyében a nők férfiasítását és a férfiak nőiesítését kierőszakolva.

1837-ben írt alábbi verse (A magyartalan hölgyhöz) tanúskodik leghívebben erről, vagyis hogy nem elég a mégoly varázslatos érosz, ha nincs ‘szűdjé’-ben – ‘szívében’ – honszerelmi étosz:

Mert szép vagy, kellemid
Varázsát bámulom:
Mert jó vagy, tisztelet
Díjával áldozom:

Mert lelkes vagy, s veled
Mulatni kegyelem,
Hódítva von feléd
A leghőbb szerelem.

De mert e hon baján
Nincs szűdben fájdalom:
Ez fáj, s szerelmemet
Tört szívvel gyászolom.

E két mára csaknem teljesen elfeledett verse alapján is megérthetjük, hogy Petőfi Sándor Kerényi Frigyesnek 1847. július 9-én írt ‘úti levelé’-ben miért vallott róla így:

‘E férfi, kinek én éltemet köszönöm s kinek köszönheti a hazafi, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, Vörösmarty.’

Mert Szózatunk költője mindig az egész nemzetet szólította meg minden póz, mimikri nélkül, az antikizáló klasszicizmus formazártságát szétfeszítve s az érzések elementáris erejével irodalmi nyelvünket korábbi költőink által el nem ért mértékben gazdagítva a líra, az epika és a dráma műfajában egyaránt. S ő volt ugyanakkor legelső lírikusunk, aki messze nem elégedett meg nemzeti hibáink (olvasatában leginkább álmodozásaink, élhetetlenségünk, közönyösségünk, passzivitásunk) szülte fájdalmaink, gyakorta egészen öngyilkosságérzetbe torkolló agóniáink (leginkább Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc által való) ostorozásával. Anélkül, hogy teljesen átadta volna önmagát a reménynek, a már akkor és ma is oly divatos deista felfogással szemben – amely elismeri ugyan Isten létét, de tagadja közvetett beleavatkozását is sorsunkra – határozottan hitt az isteni gondviselés hatalmában.

Igen, hiszen gondoljunk csak mindmáig oly velőkig hatóan megrázó rapszódiájára, A vén cigányra! A lélekben meggyötört poéta kitörésére: hadd forogjon csak keserű levében a ‘vak csillag’, nyomorult földünk, hadd vesszen el maga az élet, ha egyszer új világ reménye csábít a megmaradásra, ami által ‘lesz még egyszer ünnep a világon’:

A vak csillag, ez a nyomorú föld,
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár, tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Húzd, de mégse – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon:
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derüljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Madách Luciferjének hegeliánus nihilizmusba fulladó pesszimizmusával szemben Ádámjának a Teremtő gondviselő kormányzásában vetett rendíthetetlen hite – Berzsenyi szavaival – ‘a koporsóból kitör és eget kér’ tehát már nála is. Mert magyar természetünk szárnyaszegetten is repülni vágyik és tud. Hiszi – amint múlt századunkban Németh László is hitte Apáczai Csere Jánosról írt darabjában -, hogy a történelmi erényeinkkel megszentelt haza külső kereteit – természetes határait s önnön intézményeit – megváltoztathatják ugyan idegen hatalmak, de a belsőket aligha, vagyis mindenekelőtt a lényegéből fakadó, saját életét élni óhajtó vágyát a szabadságra, s ezt önmagában soha el nem nyomva tudja, hogy a haza az eszmények ragyogásában, képletesen a csillagokban van. Ha már máshol nem is, de ott mindenképpen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info