Erdélyt vajon mikor védi meg végre a politikai rendszerek változásaitól függetlenül fennálló román bekebelezéstől az anyaország? Ez a kínzó kérdés merül fel óhatatlanul Dénes István (1889-1963) nemzetgyűlési képviselő döbbenetes, 1937-ben „Baj van Tiszántúl!” címmel megjelent műve olvastán. Amint kiderül belőle, Bukarest 1920. június 4-e után sem tágított abból, hogy az Óromán Királyság határait kiterjesszék Alföldünkre.
Így Iuliu Maniu néhai román miniszterelnök és parasztpárti elnök 1936. október 5-i szatmárnémeti beszédében ki is adta a jelszót: „Irány Békéscsaba!”, Mihai Popp képviselő 1936. november 28-án Kolozsvárt pedig szintúgy ezt követelte.
„Megdöbbenve és érthetetlenül áll a magyarság a románság vezéreinek ama nyílt és titkos agitációjával, valamint fenyegetéseivel szemben, amelynek lényege az, hogy Nagy-Románia határait a Tiszáig akarják kitolni: minden román politikai párt és minden pártvezér egyre merészebben követeli úgy a sajtóban, mint a népgyűléseken a tiszántúli területek megszállását és „Nagy-Romániához” csatolását” – írja a szerző, hangsúlyozva, Bukarest 1920. június 4-e után sem tágított abból, hogy az Óromán Királyság határait kiterjesszék Alföldünkre, így Iuliu Maniu néhai román miniszterelnök 1936. október 5-i szatmárnémeti beszédében ki is adta a jelszót: „Irány Békéscsaba!”, Mihai Popp képviselő 1936. november 28-án Kolozsvárt pedig szintúgy ezt követelte.
Mellesleg csak azt tette a hivatalos román politika valamennyi képviselője Trianon után is, amit azelőtt, hiszen – amint Olay Ferenc (1887-1936) miniszteri tanácsos részletesen bemutatta (A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928) –, a hazai görögkeleti és görög katolikus román iskolákban már az 1840-es években megkezdődött a Tiszáig terjedő Romániát ábrázoló térképek tanítóik és papjaik általi elterjesztése.
Példaként említi Mehedinti közoktatásügyi miniszter, Murgoci egyetemi és Popa-Burca középiskolai tanár földrajzkönyvét, amelyek mint „a magyarok által erőszakkal elfoglalva tartott román tartományok”-ról beszélnek Erdélyről, Temesről, Máramarosról, amelyeket igyekeznie kell minden igaz románnak „Romániával egyesíteni’” s ugyanígy oktatták a román honvédeket Bureanu, Moinescu, Paskievici, Arifeanu és Virgil olvasókönyveiből.
Műveikben mindezt aztán térképeken is szemléltették, például Treboniu Laurian egyetemi tanár már az 1840-es évek elején megszerkesztette Nagy-Románia térképét, amely később a külföldi sajtóba is belekerült, így Jean Alexandre Vaillant 1844-ben Romániáról franciáknak szánt munkájába (La Romanie ou histoire, langue, littérature, orographie, statistique des peuples de la langue d’or, ardaliens, valaques et moldaves, résumés sou le nom des romans).
Tegyük hozzá mindehhez, hogy az 1940. augusztus 16-a és 24-e közt lezajlott szörényvári román-magyar tárgyalások alkalmával külügyminiszterük, Mihail Manoilescu ugyanakkor egy négyzetkilométernyi elrabolt terület visszaadásáról sem akart hallani (csak lakosságcseréről), majd augusztus 30-án a szó szoros értelemben elájult, amikor kénytelen volt beleegyezni 43 492 négyzetkilométernyi erdélyi terület visszatérésébe az anyaországhoz.
Mert e területeken a bukaresti kormányhatóságok, Kárpátalja 1939-es visszatérését követően attól tartva, hogy a magyar területi revízió rövidesen Erdélyt is eléri, valóságos hadiállapotot idéztek elő. Elég legyen Marjay Frigyes újságíró krónikáját (Ámokfutó Bukarest, 1939) felidéznünk, amelyből egyértelműen kiderül, milyen ostromállapot uralkodott a második bécsi döntés előtt a magyar-román gúnyhatár úgyszólván teljes szakaszán:
„A városokban román uszító szónokok magyargyűlölő politikai beszédeket tartanak. Mindenfelé nyíltan emlegetik, hogy adott esetben kiirtják a magyarokat. Éjszakánként fényszórók világa nyugtalanítja a lakosságot. Az utcákon megerősített katonai járőrök feltűzött szuronnyal cirkálnak. Óromániából hosszú katonavonatok szállítják a gyalogságot, tüzérséget és műszaki csapatokat Erdélybe.”
Hiába, mindent elvenni, ha lehet, de abból soha semmit sem visszaadni! Dénes István hetvenhat évvel ezelőtti kötete óta változatlanul kínzó kérdés viszont, hogy Erdélyt mikor védi meg végre a politikai rendszerek változásaitól függetlenül fennálló román bekebelezéstől az anyaország? Azon anyaország, amely persze sajátjait sem védi meg máskülönben semmiféle bekebelezéstől, kiváltképpen a bankárkaszt spekulánsaiétól. Mert említett könyvében emiatt is feljajdult a mára csaknem teljesen elfeledett képviselő. De erről majd később.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
