Különös kísérőjegye közéletünknek, hogy a két nemzetpusztító ideológia, a bolsevizmus és a liberalizmus elleni felvilágosításban a politikusoknál gyakorta ezerszer hatásosabban fellépő értelmiségiek közül is rendszerint az egzakt mérnöki-, műszaki- és természettudományok képviselői járnak élen. Erre példa a hetvenkilenc éve, 1934. november 26-án Budapesten elhunyt Gálócsy Árpád kohómérnök küzdelme leleplezésükért, aki végső soron arra mutatott rá, hogy a szociáldemokrata együtt nyalja a mézet a bolsevikkal.

1864. május 15-én született a felvidéki Liptótarnócon. A bányatisztképző Selmecbányai Akadémián 1888-ban oklevelet szerzett, majd a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. ózdi hengerművének lett a vezetője, 1903-tól 1911-ig a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztője. Szaktanulmányaiban elsősorban gázfejlesztő berendezésekkel és a hengerlés elméletével foglalkozott: elsőként készített Magyarországon formázógépet.

A Bányászati és Kohászati Egyesület elnökeként 1921-től vezető szerepet játszott az 1920-as évek mérnökmozgalmaiban, az ipari munkásság nemzeti öntudatának felélesztésében, a marxista propagandahazugságok leleplezésében. Utóbbi tevékenységét leginkább 1923-tól havonta kétszer saját kiadásában Közérdekű Levelek címmel megjelent kiadványsorozata fémjelzi. Elsődleges célja vele az volt, hogy a 133 napos vörös rémuralom számos vezetőjének hatalmuk bukása utáni köpönyegforgatásait leleplezze, figyelmeztetve a szociális igazságtételre vágyó munkástömegeket, hogy a szociáldemokrácia és a bolsevizmus egypetéjű ikrek.

Tökéletes példával szemléltette a bolsevista és szociáldemokrata fegyverbarátságot: „Eszembe jut egy barátom elbeszélése. A régi jó időkben Debrecenben, mikor még a Piac utcán végeláthatatlan sorokban állottak a mézeskalácsos sátrak, észrevette, hogy a Kisúj utca sarkán két suszterinas nagyban főz valami tervet. Aztán az egyik, karján az inget vállig feltűrve, megindul egy mézeskalácsos sátor felé, a másik teljesen idegenül néhány lépéssel utána. Az első fiú ártatlan képpel kérdezi az asztal mögött ülő kofát, reámutatva egy hatalmas edényre: »Ugye néni, ebben méz van?« Ebben a pillanatban odaugrik a másik és a mutató kart könyökig belenyomja a mézbe és azzal elszalad. Társa kirántva kezét a mézből, »megállj gazember, majd adok én neked!« csatakiáltással, mézes kezét az égre emelve, utána iramodik. A jámbor kofa még utána is kiált: »Verd el jól a csirkefogót!« A fiúk után menő barátom aztán a Városház mögötti sarkon viszontlátta mind a két fiút. Békés együttértéssel együtt nyalták a mézet.”

Kétségbeesve szembesült azzal, hogy – amint méltatója, Bosnyák Zoltán írja (A magyar fajvédelem úttörői, 1942) –„1921-ben a hivatalos kormánypolitika tárgyalásokba és alkudozásokba bocsátkozott velük. E tárgyalások során a magyarországi marxisták kötelező ígéretet tettek, hogy megtagadják múltjukat és a nemzeti érdekekhez igazodnak. Ígéretük ellenében bevonulhatnak a törvényhozásba is. A második nemzetgyűlési választáson huszonöt mandátumot szerzett a kormány jóvoltából a marxisták magyarországi pártja. Ez a fordulat méltán váltott ki megütközést a nemzeti társadalom legszélesebb rétegeiben. Alig két esztendő telt el csak azóta, hogy a majdnem kizárólag zsidó vezetés alatt álló marxista, szociáldemokrata és kommunista pártok romlásba és végzetes katasztrófába döntötték az országot s most íme, ennek a politikai irányzatnak képviselői helyet kapnak a törvényhozásban. Az események hamarosan azokat igazolták, akik nem hittek a marxista ígéreteknek. A társadalmi forradalmi bujtogatás, ha más hangszerelésben is, ha óvatosabb jelszavakkal és burkoltabb formában is, de mégis csak újra felütötte a fejét. A nemzeti közvélemény megdöbbenve vetette fel a kérdést: miképp történhetik meg az, hogy ugyanazok, akik benn ültek a szovjet tanácsban, akik jelentős szerepet játszottak a vörös rémuralom előkészítésében, megszervezésében és irányításában, most bekerültek a magyar törvényhozásba is? Csak rövidlátás és tudatlanság magyarázhatja meg ezt a fordulatot. Mi tehát a legsürgősebb teendő az adott helyzetben? Vezetők és vezetettek gyors és alapos felvilágosítása a marxizmus lényegéről, alapelveiről, arról, hogy miképp festenek a marxi eszmék a gyakorlatban, kik ennek a szellemi fertőzésnek kieszelői, terjesztői és megvalósítói, mik a marxi eszmék beteljesedésének következményei a nemzeti társadalomra, parasztra, munkásra, családra, egyházra, államra nézve.”

Nagyon jól tudta, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja 1918-ban kihirdetett programjának bevezetése csaknem szó szerint megegyezik a Szociáldemokrata Pártéval: „A bolsevikoknak elvi programja Marx és Engels Kommunista Kiáltványában van lefektetve. A szociáldemokraták és kommunisták egyaránt kommunizálni és kommunissá, közössé akarnak tenni minden termelési eszközt, amely most földbirtok, gyár, bánya, vagy tőke alakjában magántulajdon.” Éppen ezért, írja Bosnyák, „óvva intette a munkásságot attól, hogy higgyen vezetőinek, akik legnagyobbrészt a párt és szakszervezeteket, a munkásmozgalmat könnyű érvényesülésre felhasználó, zavaros fejű, lelkiismeretlen zsidó demagógok. »Ha a munkások igazi kizsákmányolóik ellen akarnak fordulni, akkor azokat legkönnyebben saját párt- és szakszervezeteikben találhatják meg« – írja az egyik Közérdekű Levélben.” Csak a sajátjaikban, hiszen az érdekeikre hivatkozó szociáldemokrata együtt nyalja a mézet a bolsevikkal, a kommunistával.

Gálócsy iménti felismeréseit visszhangozták később aztán Európa-szerte mindenhol, ahol felütötte a fejét mindkettő. Elég legyen ezúttal csak Lengyelország példájára hivatkoznunk. Az 1930-as években ott is elsősorban a proletariátus, a gyári munkásság, no és az ifjúság köreiben akartak téríteni. De hiába! A Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1936. május 20-i számában ugyanis ezeket olvassuk:

„A komintern parancsának megfelelően, mint Európa más országaiban, Lengyelországban is működésbe lépett a kommunista párt. Hálóját elsősorban az ifjúságra, aztán a földműves parasztságra vetette ki. Munkája azonban csak nehezen haladt előre, miután Lengyelországban a kommunista párt illegális, tehát sem szervezettel, sem sajtóval nem rendelkezhetik. A parasztság megszervezése sem kecsegtetett sok reménnyel. Ez Lengyelországban különösen fontos, mert az ország 80 %-át kitevő réteg erősen a magántulajdon alapján áll, ismeri a közeli Oroszország parasztjainak sorsát s ezért sem kommunizmusra, de még agrárszocializmusra sem hajlandó. Nem több szerencsével jártak az ifjúságnál sem, mely inkább a nacionalista alakulatok iránt érdeklődik. Nem marad más hátra tehát, mint a gyári munkásságot, a proletariátust megnyerni a kommunista eszme számára. A szervezkedés már erősen folyt a munkások között, amikor a rendőrség lecsapott rájuk és a titkos és törvénytelen párt vezető tagjait letartóztatta. Több mint ezer letartóztatás történt. Feleletül utcai zavargások támadtak Galíciában és Sziléziában egyaránt, melynek 13 halott és 51 sebesült áldozata volt.”

Száz szónak is egy a vége: ne erőltessük hát, ami nem megy. Szociáldemokrácia, kommunizmus? Együtt nyalják a mézet!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info