Igen, mert hiszen amint tárgyi néprajzunk elemei is azt sugallják, amit Reményik Sándor: életünk nem más, mint apró, csendes csodák láncsorozata. Mert ilyen a természetünk. Szemérmesen komoly. Ahogyan már Petőfi Sándor is megírta: „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani. / Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” Csak kívánnunk lehet, hogy tanuljunk hát őseinktől abban is, hogy mértéktartóan, bensőségesen ünnepeljünk, különösen most, advent küszöbe előtt.

Nemcsak nagyböjtben és adventkor, hanem úgyszólván az év minden napján nyomatékosítanunk kellene, hogy őseink mennyire mértéktartóan, bensőségesen ünnepeltek. Mert ismerték a külsőt mindig a belsőnek alárendelő alázatot, így tartózkodtak az erejükön felüli mulatságtól. Mert ők még tudták, hogy sohasem a kirívó külső, a népszínműveinkből oly jól ismert hejehujás dínomdánom, hanem a bensőséges belbecs, a szemérmetességet sohasem nélkülöző mérsékelt szórakozás illik igazán hozzájuk, szemben az „élj a mának, ne törődj a holnappal!” jeligével megrontott, a tizennyolcadik századvégi „felvilágosodás” bűvöletétől megérintett mai átlag magyarral.

A régi magyar társas-, azon belül is családi életünkkel folklorisztikailag foglalkozók alighanem a legjobb tudói, hogy az újkorig mennyire visszafogottan ünnepeltek eleink a családi- és ünnepnapokon, öltözködésben, ételben-italban messze nem a jókaias regényköltészetből közismert sallangosság és felcifrázottság jellemezte őket, hanem eredendő, végletek között aranyközepet választó természetünkből következő mérsékeltségünk, amely az életet szakadatlan létharcnak tekintette, nem pedig sorozatos szórakozásnak.

Megható példa erre a Székelyföld legendás mindenese, Orbán Balázs leírása az archaikus aranyosszéki lakodalomról, amelyen a díszes, dúsan megrakott tálaktól roskadozó asztal körül ugyan a násznép kicsattanó jókedvvel lakomázott, a menyasszony és a vőlegény előtt azonban csak egy fatányér és pár evőeszköz volt, ezzel a költőies jelbeszéddel azt jelezve, hogy a mégoly megható ünnepi vigasság után egyszerű, munkás hétköznapok várnak reájuk, melyeken meg kell egymással osztaniuk a mindennapi betevő falatot.

A tizennyolcadik századvégi „felvilágosodás” bűvöletétől megérintettek hatására mindez azonban fokozatosan megváltozott, így világunkban alig vannak már igazi hagyományos ünnepalkalmak, noha, amint Sz. Weress Jolán leventeleányainknak szánt útmutatójában (Magyar asszony házatája, 1944) megírta, a bensőségességet, a természetünk eredendő szerénységét nélkülöző (ennek jeleként például magyar népzene helyett jóformán kizárólag cigánymuzsikára táncoltató) lagzi, a „legalább egy lakodalomban lakjunk már egyszer jól!” jeligéjű mentalitás kiöl belőlünk minden nemességet:

„A költséges, nagy eszem-iszommal, dínomdánommal egybekötött lagzik nem időszerűek többé. Régen, amikor Magyarország nem volt független állam s az áldatlan vámpolitika miatt az ország saját zsírjában fulladt meg, elkeseredésünkben mondhattuk, hogy csak az a mienk, amit megeszünk. Legalább a lakodalomban lakjunk jól! De ma, amikor az ország hatalmas feladatok megoldása előtt áll, nem pocsékolhatjuk a nemzet közös javát képező élelmiszereket éppúgy egy család elindulásának ünnepén. Csak a jövőben nem bízó léleknek közömbös a holnap, ma a jóízű vacsora mellett inkább a nemes magyar hangulat uralkodik.”

Az „élj a mának, ne törődj a holnappal!” jeligétől megrontott mai átlag magyar viszont már egyáltalán nem érti, mit is jelent bármely vallási, nemzeti vagy akár családi ünnep, így, ami az utóbbit illeti, azt, hogy milyen meghittséget fejeztek ki a holtomiglan-holtodiglant kimondók között a kézzel készült népművészeti jegyajándékok, a visszavonhatatlan szerelmi vallomás tárgyi jeleként a ma már jóformán csak néprajzi múzeumokban látható hímes sulykolók, orsók, keszkenők, az ízes, mégis mértékletes vacsorák akár böjtben, akár azon kívül.

Igen, mert hiszen amint tárgyi néprajzunk elemei is azt sugallják, amit Reményik Sándor: életünk nem más, mint apró, csendes csodák láncsorozata. Mert ilyen a természetünk. Szemérmesen komoly. Ahogyan már Petőfi Sándor is megírta: „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani. / Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” Csak kívánnunk lehet, hogy tanuljunk hát őseinktől abban is, hogy mértéktartóan, bensőségesen ünnepeljünk, különösen most, advent küszöbe előtt.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info