Mindmáig szitokszó a fasizmus, legalábbis azok körében, akik ugyan képviselőitől jóformán semmit sem olvastak, tetteikről sem tudnak – vagy ha netán mégis, tagadják azokat –, ám démonikus jelzőként történő alkalmazásáról sohasem mondanak le olyankor, amikor azokat bélyegzik meg vele, akik tőlük jobbra állnak. De miért, kérdezhetjük.

A frappáns válasz erre, bármennyire is hihetetlen, Kósáné Kovács Magdától való, aki egyszer elszólta magát, amikor kijelentette, hogy neki e szóról azonnal a rend jut az eszébe. Pályáját ismerve úgy tűnik, aligha gondolhatta, mennyire igazat adott ezzel azoknak, akik a fasizmus eredendő és egyetlen hazáját, a Benito Mussolini uralkodása alatti Itáliát megismerve egykor ugyanezen konklúzióra jutottak.

Ugyanerre, hiszen ha valaki a marxista-leninista szakosítás alatt megszokott, Georgi Dimitrov Mihajlovtól (1882-1949) eredő doktrínánál – miszerint „aki nincs velünk, fasiszta” – azért többre kíváncsi a jelzett terminussal kapcsolatban, tetszik neki vagy nem, kénytelen azzal szembesülni, hogy a néhai olasz diktátor alatt nemcsak népe, hanem a kontinens nem balra igazodóinak zöme is a fentebbi azonosítást látta érvényesnek.

Itt van erre példaként mindjárt a Tormay Cécile égisze alatt létrejött Magyar Irodalmi Társaság által 1927-ben megjelent Napkelet Lexikona, amely a kifejezést ismertetve először is leszögezte, hogy az alapszó, a fasces, valójában nem más, mint „piros szalagokkal (fasciae) összekötött vesszőnyalábok beléjük dugott bárddal, amely a város területén rendesen kivétetett. A római impérium jelvényei. A magistratus előtt lictorok vitték. Róluk nevezik el magukat mai nap az olasz fascisták, kik szintén használják a fasces-t.”

Ennyit a szó valódi eredetéről, ami pedig a belőle képzett fogalmat illeti, megtudjuk belőle, hogy az nem más, mint a „világháború után Mussolini Benito vezetése alatt Wilson-féle jelszavak alapján keletkezett olasz párt. A kommunisták és szocialisták elleni viták folyamán mind határozottabb nacionalista irányt vett föl, tagjait katonailag szervezte ágyúkkal, géppuskákkal. A parlamentben a többségi párthoz csatlakoztak. 1922. október 24-i nápolyi kongresszusuk a főhatalom átvételét határozta el. Viktor Emánuel király ekkor Mussolinit nevezte ki miniszterelnökké. Főbb alkotásaik a fascista tanács elnökétől közvetlenül függő nemzeti fascista milicia, választói reform, mely erős parlamenti többség képződését biztosítja, rokonok közt az örökösödési illeték eltörlése. Ellenségei a szabadkőművességnek. Egyenruhájuk a fekete ing, ezért „feketeingesek”. A fascizmus érdeme, hogy Olaszország kikerülte a bolsevizmust.”

Ha pedig további részletekre vagyunk kíváncsiak arra vonatkozólag, hogy valaha mégis miért rokonszenveztek annyira az e szóval megjelölt világnézettel s mozgalommal, nem árt fellapoznunk a két világháború közötti magyar könyvkiadás mellesleg jobbközép szárnyát képviselt, gróf Bethlen István miniszterelnök és Szekfű Gyula történész által jegyzett folyóirat, a „Magyar Szemle” különkiadásában megjelent „Kincsestár” című könyvsorozat 10. kötetét, Villani Lajos Lajos báróét (A mai Olaszország, 1935), amely rámutat mindenekelőtt arra, hogy a baloldali ideológiákkal szöges ellentétben a fasizmus nem eleve romboló, így a múltból megőrzi mindazt, ami számára is érték.

Megőrzi bizony, mindenekelőtt a vallást, különösképpen azok legtökéletesebbikét, a katolicizmust, amelynek jeleként „a feszület újra elfoglalja helyét” iskoláiban, melyekben „kötelezővé válik a vallásoktatás”, s ennek révén az élet, a munka értelme is más lesz, mint az addigi liberális érában volt, ugyanis

„a fasiszta államban minden ember egyben megrestesíti a nemzet, a haza fogalmait és azt a magasabb gondolatot, amely egyéneket és nemzedékeket a közös múlt és a közös történelmi küldetés erejével összeforraszt. Meg kell hogy szűnjék tehát a kellemes és könnyű élet ösztönszerű keresése, helyet adva egy új felfogásnak, amely elvonatkoztatva az életet a tér és idő határaitól, az embert oly magasabb célok szolgálatába állítja, amelyek életének emelkedettebb tartalmat adnak és egyben arra kötelezik, hogy a magasabb célokért bármikor saját magát is feláldozza. A fasizmus minden embertől komoly munkát követel, elveti a henyélő és úgynevezett kellemes életet. Az életet harcnak fogja fel; harcot lát a munkában is. De nem retten vissza a fegyveres harctól sem akkor, ha az csak lemondás avagy megalázkodás árán volna elkerülhető.”

A „dolce vita” hamis ideájával leszámoló fasizmus szindikátusokat betetőző állami szervei, a társadalom rétegeit békéltető, azoknak tanácsokat adó, tagjait szabályozó és irányító korporációk ezért mozgósíthatták az olaszság apraját-nagyját. Huszonkét korporációt állítottak fel ilyen alapon, éspedig a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi munkát igénylő termési folyamatokéit (1. gabona és termékei, 2. főzelékfélék, gyümölcs, virág és termékeik, 3. szőlő, bor, szesz, 4. olaj, 5. cukor, 6. állattenyésztés, halászat és termékeik, 7. fa, 8. szövött-fonott cikkek (textíliák), 9. fém- és gépipar, 11. ruházkodási cikkek, 12. üveg és kerámia, 13. vegyi ipar, 14. papír- és nyomdaipar, 15. bányászat, kőfejtés, 16. víz, gáz, villamosság) és a szolgáltatásokéit (17. szabad foglalkozások és művészet, 18. szárazföldi közlekedés és szállítások, 19. tengeri és légi közlekedés és szállítások, 20. szálloda- és vendéglősipar, 21. hitel és biztosítás, 22. szórakozás: színház, film, sport).

Meglehetősen messzire vezetne, ha most az ilyetén valóban rendpárti fasizmusnak az élet úgyszólván minden területén aratott gyakorlati győzelmeit számításba kívánnánk venni. Egyet azonban közülük különösen is ki kell emelnünk, éspedig a vallásosság nemzetfenntartó szerepvállalásáért tett legfőbb lépését, Rómával, a Vatikánnal való viszonya pozitív (oly sokak részéről ma már egyáltalán nem, vagy ami még rosszabb, félreismert) rendezését.

Amint Villani rámutat, maga Mussolini már 1921-ben kimondta: „Mi nem perzselünk fel templomokat, nem harcolunk a vallás ellen, nem követeljük a válás kimondását. A katolikus vallásban mi római hagyományt látunk; a Vatikán urát az egyedüli egyetemes nagy Gondolat megtestesítőjét tartjuk. Mi a katolikus eszmék sikereiben Róma sikereit látjuk.” Ezért, hogy hatalomra kerülésével „a fascio első rendelkezései közé” került „a feszület visszahelyezése az iskolákba és a kötelező vallásoktatás bevezetése”. Mindennek betetőzése volt XI. Piusz pápa és Mussolini közös békeszerződése, a Lateráni Egyezmény 1929-ben (anyanyelvünkön legrészletesebb ismertetése Polzovics Iván művében (A lateráni szerződés. A Szentszék nemzetközi jogi helyzete, 1934, Szent István Könyvek 114.) olvasható), amely három részre oszlott: 1. politikai szerződésre, 2. pénzügyi egyezményre és 3. konkordátumra:

„A politikai szerződés megszünteti azt a felemás helyzetet, melyez az 1871. évi úgynevezett garanciatörvény teremtett, amidőn szuverenitást biztosított a Szentatyának, akit ugyanakkor megfosztott állama egész területétől és alattvalóitól. Az egyház feje újra tényleges állami szuverenitást nyer az Örök Város egy elhatárolt része felett, amely már eddig is birtokában volt. A Szentszék viszont elismeri az Olasz Királyságot Róma székhellyel és felveszi vele a diplomáciai kapcsolatot. Az új pápai állam elevezése azonban már nem a régebbi Egyházállam, hanem az új helyzetnek megfelelő Città del Vaticano, Vatikán város. Tulajdonképpen csak jelképe az egyház hatalmának, melynek határai nincsenek, mert az egész világra kiterjed.

A pénzügyi egyezmény értelmében Olaszország minden előbbi követelés törlése mellett egyszer és mindenkorra 750 millió lírát készpénzben és egymilliárd lírát állami kötvényekben fizet a Szentszéknek.

A konkordátum, melyet a bensőséges barátság és megértés szelleme hat át, az olasz állam fontos engedményét tartalmazza. Érvényesnek ismeri el az állam törvényei szempontjából is az egyházi házasságot. Az új helyzetnek megfelelően módosul természetesen az olasz magánjog is.”

Száz szónak is egy a vége. „Ki ne látná, hogy a fasizmus öntudatot adott a nemzetnek, egységbe tömörítette a széthulló erőket”, olvassuk Villani könyvében. S a nálunk1945-ben a kommunisták által betiltott írásművek közül tucatnyi ugyanezt erősíti meg. Íme (korántsem teljes) listájuk:

Dr. Badics László: Mit tett Mussolini Magyarországért
Balla Ignác: A Duce és a dolgozó Itália
Bartha Emma: A mezőgazdaság szerepe Mussolini gazdaságpolitikájában
Bencs Zoltán: A munka alkotmánya Olaszországban
Bikkal Dénes: A fasiszta Olaszország
Bottai Giuseppe: A munka alkotmánya
Bottai Giuseppe: Közoktatási reform
Bottai Giuseppe: Az olasz korporatív állameszme és a munkaalkotmány
Czakó István-Marjay Frigyes: Az olasz birodalom szabadidő-mozgalma
D’Andrea Ugo: Mussolini századunk motorja
Demeter Ödön: Fasiszta forradalom
Eöttevényi Olivér: Mussolini politikája
Fabinyi Tihamér: A polgári perjog újjászületése a fasiszta Olaszországban
Dr. Fall Endre: Mit tett a fasiszta Olaszország Magyarországért?
Fasiszta államrendről tartott magyar-olasz tanulmányi ankét iratai
Fasizmus eredete és fejlődése (előszó: Augusto Turati)
Fasizmus és munkásság (névtelen)
Földes Éva: Mussolini, az újságíró
Gayda, Virginio: Mit akar Olaszország?
Gády Béla: A munkás a fasiszta Olaszországban
Gáldi László: Mussolini és a modern olasz stílus
Györgyi: Itália hadra kel
Hadbavonult olasz művészek kiállítása
Horváth István: A fasciók és korporációk kamarája
Horváth István: Az olasz politikai gondolkodás jellegzetessége
Karay Kálmán: Olaszország jogélete a háború alatt
Karay Kálmán: A fasiszta jog 20 esztendeje
Karay Kálmán: Olasz testületi önkormányzati jog
Kayser Béla: A fasiszta testületi állam
Kemechey László: Mussolini életrajza
Mannhardt, Johann Wilhelm: A fasizmus
Mihály László: Presente! Olaszok a magyar igazságért
Mihelics Vid: Az olasz munkaalkotmány
Miskolczi Gyula: A győzelmes fasizmus
Munka alkotmánya Olaszországban (fordította Bencs Zoltán)
Mussolini, Benito: A fasizmus alapelvei
Mussolini, Benito: A fasizmus doktrínája,
Mussolini, Benito: A korporációs államról
Mussolini, Benito: Az új Olaszország ipari munkásaihoz
Mussolini, Benito: Brúnóval beszélgetek
Mussolini, Benito: Győzelemig (a Duce 1942. december 3-án tartott beszéde)
Mussolini, Benito: Négy beszéd
Mussolini, Benito: Válogatott beszédei
Mussolini, Benito: Gondolatai (előszó: gróf Bethlen István)
Mussolini, Benito: Arnaldo Mussolini élete
Nagy Ernő: A Duce ifjúsága
Nagy Iván dr.: A szociális Olaszország,
Nagy Iván dr.: Fasiszta világnézet
Nagy Iván dr.: A szociális Olaszország
Oriani, Alfredo: Az eszmék forradalma. (előszó: Benito Mussolini)
A gyermekvédelem Olaszországban
Orsi, Pietro: A mai Olaszország
Pap László: Mussolini élete
Papini, Giovanni: A mi háborúnk
Papini, Giovanni: Az én Itáliám
Pini, Giorgio: Mussolini
Podrabszky-Ince: Mussolini gazdasági eredményei
Regős Ferenc: Az olasz korporatív állam érdek- és társadalomvédő intézményei
Ritzky Katalin: A fasiszta Olaszország önellátási törekvései ipari és gazdasági téren
Sarfatti, Margherita: Mussolini élete
Sillani, Tomaso: A fasizmus hadereje
Szabados Mihály: Földbérlő és szövetkezeti mozgalom és munkáskérdés Olaszországban Szekeres László: Férfiak és tettek az új Olaszországban
Takács György: Az olasz adórendszer és a fasiszta adóreform
Temesváry László: A fasizmus pénzügyi politikája
Türr Stefánia: A fasizmus szelleme színtiszta olasz nemzeti hagyomány
Unghváry Iván János: A fasiszta nevelés eszménye és az új közoktatási törvény
Urbánszky Andor dr.: A fasiszta gondolat kialakulásának szellemi előzményei
Urbánszky Andor dr.: Kollektív gondolat és munkavédelem a fasizmusban
Urbánszky Andor dr.: A fasiszta gondolat kialakulásának előzményei
Vanyó Tihamér: Mussolini egyénisége
Vizy András: Munkásproblémák fasiszta megoldása
Vizy András: Az olasz munkásság szervezetei
Zeley István: Olaszország közigazgatási reform a világháború után

Persze, hála Kósáné Kovács Magda kivételes freudi elszólásának, a tény végső soron a fentebbi munkák nélkül is tény marad: a fasizmus rendpárti volt. Sapienti sat!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info