Negyvenöt éve, 1968. november 7-én hunyt el Hamvas Béla, huszadik századi szellemi életünk egykor elfeledtetett, ma viszont jócskán túlértékelt alakja. Sokan „intellektuális iránytűk”-ként kezelik könyveit, noha hiányoznak belőlük a letisztult fogalmak, kikristályosodott gondolatok, kikezdhetetlen koordináták, nem ismerhetjük meg általuk a gondolkodás művészetét és törvényeit.

Negyvenöt éve, 1968. november 7-én hunyt el Hamvas Béla, huszadik századi szellemi életünk egykor elfeledtetett, ma viszont jócskán túlértékelt alakja, akinek, a legtöbb eklektikus gondolkodóéhoz hasonlóan, sziklaszilárd világnézeti alapok nélküli életműve olyan, mint – Farkas Gyula irodalomtörténész eredendően szellemi életünk genetikusan körülhatárolt megrontóira vonatkozó telitaláló szavaival – „egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé, a tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul”. Ezért hiába hozsannáznak oly sokan neki, még csak köszönő viszonyban sem volt a filozófiával.

Aligha lehetne az iménti idézetnél tanulságosabban fogalmazni életművéről álnagyságokat félisteneknek tekintő korunkban, amikor is az számít filozófusnak, aki „ex omnibus aliquid, sed ex toto nihil”, vagyis „mindenből valamit, de az egészből semmit” nem ad, aki a legellentétesebb szellemi áramlatokból próbál bevehetetlennek látszó várat építeni, nem törődve vallási és bölcseleti ellentmondásokkal, mestereket és tanítványokat egynek, vagy ami még rosszabb, a tanítványokat mestereiknél nagyobbaknak tekintve.

Sokan „intellektuális iránytűk”-ként kezelik könyveit, noha hiányoznak belőlük a letisztult fogalmak, kikristályosodott gondolatok, kikezdhetetlen koordináták, nem ismerhetjük meg általuk a gondolkodás művészetét és törvényeit: hiába bukkannak fel folyómedrében néha aranyszemek, a benne kavargó piszok és iszap közepette elvesznek, hiába próbálja gondolkodásunk archetípusait feltárni, műveltségünk ókori és középkori gyökereit kiásni, többnyire csak töredékeket kínál, melyeket viszont felbecsülhetetlen kincsekként tár elénk.

Nem kevésbé visszatetsző továbbá, hogy amíg írásaiban (mindenekelőtt „Az öt géniusz”-ban) nem győzi hangsúlyozni, „ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem művészet nem bontakozhat ki”, addig a pályáját önmaga szerint meghatározó „száz könyv” közül egyetlen magyart sem említ – holott szerinte máskülönben a magyar műveltség, főként az „ötödik géniusz”, vagyis az erdélyi szellemiség, amúgy nagyon is „hagyományos formá”-ja európai lelki-szellemi testünknek –, ami persze meg is látszik valamennyi művén.

Azok közé tartozott tehát, akik, köszönhetően az angolszász terminológia szerinti filozófiaértelmezésnek, Arisztotelésszel és Aquinói Szent Tamással szemben nem a természetes emberi értelem, a „ratio humana” által is felismerhető örök igazságok művészettel, tudománnyal, politikával való szembesítői voltak, s ezért a filozófiát nem is eredendő kifejezője, Szolón értelmezésében használták (vagyis nem a „bölcsesség szereteté”-t értették rajta), hanem definiálatlanul, ezért írt ő például a „bor filozófiájá”-ról.

Máig sokakat megtévesztő gnoszticizmusa (miszerint „a létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt, és mindenki annyit él belőle, amennyit akar”) ellenében a magyar filozófiai gondolkodás olyan klasszikusai, mint Horváth Sándor, Kecskés Pál, Jánosi József, Trikál József és Schütz Antal, mindig a valóban változatlan igazságokat mutatták fel a változó világban, ezért az utóbbi alapművében (A bölcselet elemei Aquinói Szent Tamás alapján, 1927) a bölcseleti tájékozódás régóta elhallgatott kiindulópontját így adta meg:

„Az általános bölcseleti műveltségnek mindmáig legjobb iskolája a Szent Tamástól megkeresztelt aristotelizmus, mely mint philosophia perennis örökifjú méltósággal jár az egymást váltogató rendszerek között, s évezredes tapasztalaton és elmélyedésen kiérett bölcsességgel szól mindazokhoz, kik szükségét érzik szellemi műveltségük bölcseleti megalapozásának és kiegészítésének.”

Pontosan ez az, ami jó ideje a filozófusoknak mondottakból leginkább hiányzik, annak megfogadása, hogy a bölcselet igenis az elvek tudománya, a lét és a létezők mibenlétének objektív feltárása, nem pedig, mint Schütz fogalmaz, a „művészi sejtés”-ek és a „dilettáns tanulmányok” szerinti „filozofálgatás”például a politikáról, a gazdaságról, a pénzről, a nőről, a szerelemről vagy akár a borról, amiért is Hamvas valójában még csak köszönő viszonyban sem volt a filozófiával.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info