Nem rajtunk múlik, hogy rovatunk mindenkori vesszőparipája nemcsak a közmédiának, hanem tankönyveinknek, tudományos értekezéseinknek is zömükben nyakatekert, fölösleges idegen szavaktól, magyartalanságoktól való hemzsegése, melyekkel sajnos az általuk képviselni vélt tudományoktól sokakat teljesen elijesztenek.
Ezért úgy tűnik, nem lehet elégszer szembeszállnunk velük a hetvenhét éve, 1936. november 3-án elhunyt klasszikus költőnk, írónk s nem utolsósorban nyelvművelőnk, Kosztolányi Dezső szellemében, akinek ebbéli üzenete talán sohasem volt időszerűbb mint ma: legtökéletesebben csak anyanyelvünkön fejezhetjük ki magunkat.
Már Arany János óvott élete alkonyán az egyre elharapódzóbb magyartalanságoktól, a teljesen felesleges idegen szavak nyakló nélküli használatától, keserűen megtapasztalva, hogy „ami most csupa lustaságból, hebehurgyaságból s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából történik, az rettenetes”, továbbá Szabó Dezső, megállapítva, hogy kézikönyveink és műelemzéseink java vaskos germanizmusokkal, elriasztó nyakatekertségekkel teljesek), sőt Déry Tibor is, aki egyenesen segítségért kiáltott:
„A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul: m rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mintegy hű és pontos tükörben nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását. A könyv tükre a léleknek. Soha olyan lomposan nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napi sajtó stílusa a pongyolaság; közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, hirdetései szűrő nélkül kerülnek a lapba.” – írta hatvannyolc évvel ezelőtt!
Afelől sem hagyott kétséget ugyanakkor, hogy a mozi sem kevésbé bűnös mindezért , hiszen a lepergő képszövegeket „a nép legádázabb ellenségei találják ki, kik még az elemi iskola próbáját sem állnák meg”, hasonlóképpen a rádióbemondókhoz, végül, mintha csak a máról lenne szó, a (többnyire angolszász világból importált) „élmény-irodalom”-ról is lerántja a leplet, „amelynél szennyesebb hullám nem söpört végig a magyar irodalmon”, nem is beszélve a legelemibb mondattani, nyelvtani szabályokat sem alkalmazó fordításokról.
Idézett sorai után persze mit is szólhatnánk ma, amikor például egy egyetemi docens értekezésében (Horváth Kornélia: A versről) ilyen mondatokat találunk:
„Az aritmikus kitérő az addig referenciálisan értelmezett szót szóformává, vagyis jellé alakítja, s ezáltal belépteti a szöveg – potenciális új jelentéseket előhívó – figurációs mechanizmusába. E mechanizmus azonban nem merül ki a szó-jelnek a többi szóval létesített alakzati kapcsolódásaiban, sem pedig a szavak határát újratagoló metrum ún. „plusz-lexémákat” létrehozó működésében, hanem lehetőséget nyújt a szó sokrétű, létmódját tekintve történeti jelentéspotenciáljának, vagyis szövegkontextusainak aktivizálódására.”
„Nyelv és retorika viszonyának kérdése konstitutív szerephez jut magának a retorika fogalmának a meghatározásában: míg az egyik megközelítés a diszciplínát elsődlegesen a meggyőzés, ráhatás kontextusában konceptualizálja, addig a nyelv eleven metaforikusságának tétele a retorika problémáját általában a költőiség és az irodalom kérdésével köti össze.
A másik nézet a trópusképzést a nyelv eredendő, konstitutív sajátosságának tekinti, a retorikus beszédet és a retorikát általában a nyelv univerzális elveként, létmódjaként határozza meg.”
Kosztolányi Dezső szerint „senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”, szemben az idézett értekezés szerzőjével, aki szerint az anagrammatikus, autopoétikus, átstrukturálás, beszédmodalitás, denotátum, figurációs mechanizmus, inskripció, instancia, interpretatív, konceptualizálás, literális, materialitás, önreferenciális, parabázis, plusz-lexémák, posztstrukturalizmus, referenciális, retoricitás, szemantikum, szövegfigurativitás, temporális, tropológia nyilván magyarul kifejezhetetlenek, vagy ha mégis, használatuk ugyebár európaiatlanságnak minősülne.
Ismételjük: nem rajtunk múlik, hogy rovatunk mindenkori vesszőparipája nemcsak a közmédiának, hanem tankönyveinknek, tudományos értekezéseinknek az iménti értekezésre is jellemző nyakatekert, fölösleges idegen szavaktól, magyartalanságoktól való hemzsegése, melyekkel sajnos az általuk képviselni vélt tudományoktól sokakat teljesen elijesztenek, ezért úgy tűnik, nem lehet elégszer szembeszállnunk velük Kosztolányink szellemében, aki végső soron azt üzeni, hogy legtökéletesebben csak anyanyelvünkön fejezhetjük ki magunkat.
Csak anyanyelvünkön bizony, amit mellesleg emberöltőkkel korábban híres testőríróink közül már Bessenyei György is észrevett, s megtapasztalva, mennyire mostohán bántak vele már az ő korában is, keserűen jegyezte fel: „Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őt sem ékesíteni, sem nagyítani, sem fölemelni nem akarják. Jegyezzük meg a nagy igazságot: minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudóssá, de idegen nyelven sohasem.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
