Egyes szaktudományok, mindenekelőtt a teológia, a filozófia, a pszichológia és a szociológia művelőinek örökzöld témája, miért került az újkor embere, pláne a mai, korábban alighanem soha nem látott mértékű válságba az élet úgyszólván minden területén? Miért, hogy ennek jeleként már nem születnek például olyan tudományos teljesítmények az öt világrész egyetlen talpalatnyi földjén sem, mint amilyenek az oly sötétnek mondott ókorban és a középkorban? Miért, hogy a modern ember lassan már csak vegetatív életmódot folytat és eközben rendre megveti, sőt üldözi azokat, akik ha már maguk sem képesek olyan teljesítményekre, mint amilyenek a történelem e két korszakában születtek, de legalább tisztelik őket, vágyódnak reájuk s ezért határozottan tagadják a ma egyedül üdvözítőnek kikiáltott, a válságért egyedül felelős trendeket?

„A mai világot megrengető válságok – az állam, a család, a gazdaság, a kultúra és a többi helyzete – csupán különböző nézőpontból szemlélt felületei annak az egyetlen és alapvető válságnak, ami magában az ember szívében .játszódik le. Máshogy fogalmazva e válságok gyökerei lelkünk legmélyébe fúródtak, s onnét kisarjadva a mai ember egész személyiségét és minden tevékenységét behálózták.” – fogalmazott Plinio Corrêa de Oliveira (1908-1995) portugál civilizációtörténész, az TFP (a „Tradition, Family, Property”, a „Hagyomány, Család, Magántulajdon” tradicionalista katolikus szervezet) alapítója klasszikus művében (Revolução e Contra-Revolução (Forradalom és ellenforradalom), 1959). Igen, lelkünk legmélyéig hatol az a válság, amely a szeretet, a bűntudat és az igazság konok tagadásából fakad. Ebből következik aztán, hogy ha van, amit nehezen, vagy egyenesen egyáltalán nem mond ki a ma embere, akkor az alábbi három: szeretlek, bocsánatot kérek, igazad van. Próbáljuk meg ezúttal legalább körüljárni értelmüket!

Szeretlek. Korunkban e szó már nem a megismert személyekhez, tárgyakhoz, jelenségekhez értékük mértéke szerint való vonzódást, sőt ragaszkodást fejezi ki, hanem éppen ellenkezőleg, a gyökértelen látszathűséget, az egoizmustól megittasultságot, amiért is kimondása nem jelent maradandóságot, gyakorlatban való megjelenést, köszönhetően elsősorban médiavilágunk pszichiátereinek, akik az „általános emberszeretet” álarca mögé bújva vezetik félre a tőlük extázisba eső milliárdokat, elfeledve vagy inkább elfeledtetve azt a természetünk behatároltságából következő alapvető igazságot, amelyet egykor John Henry Newmann bíboros megfogalmazott, miszerint „nyilvánvalóan lehetetlen, hogy minden embert szoros és valódi értelemben szeressünk: az általános emberszeretettel azt akarjuk mondani, hogy jóakaratúak vagyunk mindenkivel, készek vagyunk megsegítésükre, úgy viselkedünk azokkal szemben, akik utunkba kerülnek, mintha szeretnők őket”, ugyanis „nem szerethetjük azokat, akikről semmit sem tudunk, hacsak nem Krisztuson át nézzük őket, mint az ő megváltottjait, de ez már inkább hit, mint szeretet”, vagyis mindennapjainkban e szó többnyire már csupán tovasiető érzelemhullámzás, semmint egyéni és közösségi hovatartozásunk meghatározása általa, ezért használjuk oly elcsépelten, ezért mondjuk ki a szív és ész együttes döntéseként legnehezebben.

Bocsánatot kérek. Egy katolikus papnak valaki megjegyezte, hogy sohasem gyón, mert nincsen bűne, mire az, hogy eszerint akkor a kivételek közé tartozik, majd miután megkérdezte, nem tekinti-e ezért szentnek, így intette egy kis magába szállásra: „akik nem vétkeznek, a gyermekek, kiknek még nincs eszük és az őrültek, kik elhagyták azt”, így figyelmeztetve, hogy a bűntudat előbb elhomályosulása, utóbb eltűnése egyenesen hazudozási hajlamhoz vezet, amely, amint Szemere György 1912-ben keserűen írta, „a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen” – hozzátéve, hogy a (közismert) „kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene”, éspedig olyannyira, hogy „nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is”, következésképpen „az adott szó szentsége ismeretlen fogalom előttünk, holott létérdekek függnek az igazmondástól” –, noha a vétkek bevallása, különösen kiderülésük előtt, közmondásosan spártai jellemre valló aktusa igazságsóvárgó szívünknek és értelmünknek, amint erre gróf Széchenyi István példája figyelmeztet, aki Béla fiát, amikor rossz fát tett a tűzre és tettét önvádtól meggyötörten önként bevallotta neki, nem büntette meg, örök példát mutatva ezzel arra, hogy az önmagunkon való uralkodás, a bennünk lévő rossz legyőzése alighanem a legnagyobb hőstett.

Igazad van. Hányszor halljuk, ugyan kit érdekel az igazság, hiszen az megfoghatatlan, továbbá, hogy annyi van belőle, ahányan vagyunk, ezáltal a relativizmus jegyében cseppfolyóssá téve etikánkat, személyekről, tárgyakról, jelenségekről való belső meggyőződésünkkel ellentétes ítéletalkotások és döntéshozatalok kicsikarását eredményezve, legitimnek tekintve ezzel a hazugság fajtáit, az általánosítást, a kicsinyítést-nagyítást, a ferdítést, a hízelgést (mit sem tudván, hogy – különösen nemzetünk életében – mennyire megtermékenyítő az igazságosság, a „iustitia” erénye (gondoljunk csak a „Meghalt Mátyás, oda az igazság!” közmondásunkra), amely arra késztet minket, hogy megadjuk a másiknak azt, ami őt jogilag megilleti 1. egyetemesen (iustitia legalis), vagyis az egyesek saját természetes közösségének a közjó- és teherviselés kötelezettségével, 2. különlegesen (iustitia patricularis), az egyesek egymás közötti viszonyát szabályozva azok kölcsönös kielégítésével (iustitia commutativa) és a közös terhekből, javakból egyéni érdem, tehetség szerint való részesedést jelentő osztásával (iustitia distributiva)), így végső soron a „dolce vita” csábításával áldozatképtelenné, a „carpe diem” – „élj a mának” – jeligével kizárólag az érzéki benyomásoknak engedve a lélek Isten felé fordulását jelző erkölcsi elégtételadást megvalósíthatatlannak, ezáltal szükségtelennek tekintve.

Mindhárom elmaradása végső soron az Isten iránti háládatlanságra vezethető vissza. Erre döbbent rá már Vianney Szent János (1786-1859) is: „Mily hálátlanok vagyunk mi emberek! A jó Isten magához hív bennünket és mi futunk Előle. Ő boldoggá akar tenni minket és mi erről hallani sem akarunk. Azt parancsolja, hogy szeressük Őt és mi szívünket az ördögnek adjuk. Vesztünkre használjuk azt az időt, amit üdvösségünkre kaptunk. És ugyanazokkal az eszközökkel harcolunk Isten ellen, mint amiket Ő azért adott nekünk, hogy Neki szolgáljunk.”

Ezért végül, hogy a szeretet, a bűntudat és az igazság konok tagadása hatja át a politika, a tudomány, a művészet, a közélet úgyszólván valamennyi mai fórumát, nem is beszélve a médiumokról. Igen, a médiumokról, melyeknek berkeiben a mindenki által emlegetett, de leküzdeni csak oly kevesek által akart válság legkézzelfoghatóbb ismertetőjele talán nem is elsősorban az, hogy – amint (a jelenünkben úgyszólván egyetlen valódi magyar) írónk, Pozsonyi Ádám megállapítja korregényében (Keskeny Károly élete és kora, 2012) –, „bárki bármit leírhat” és „kinyithatja a száját”, hanem hogy „bárki bármit el is olvashat”, olyan is, aki erre teljesen alkalmatlan, „aki az egészből egy árva kukkot sem ért, vagy azt hiszi, érti, de valójában meg nem”. Nem úgy, mint a “sötét”-nek képzelt középkorban, amikor

„a könyvek körülbelül három példányban jelentek meg, s kizárólag az olvasta őket, akinek szánták. A tömeg, a plebs nem szennyezte be érintésével, nem maszatolta össze zsíros ujjával a fennkölt, nemes gondolatokat. S az alkotónak, az írástudó embernek sem kellett eladási példányszámokra tekintettel lenni, meg holmi népszerűségi indexek felé kacsingatnia. A gondolat még nem volt kereskedelmi cikk.”

Mára viszont már az lett, pláne a hamis, aminek hirdetői beszélhetnek az éter hullámhosszain anélkül, hogy az iménti három szót a fentebbi körüljárás értelmében csak egyszer is ajkukra vennék, pedig ha valakiknek, hát akkor nekik szól Szókratész (a Ferences Közlöny1938. júniusi számából idézett) alábbi intelme:

„Egyszer Szókratészhez nagy futva jött egyik barátja és felindultan mondta:
– Valamit el kell neked mondanom!
– Megállj – szólt rá a bölcs –, mielőtt beszélni kezdenél, felelj, átszűrted-e a három szűrőn mondanivalódat?
– Három szűrőn?
– Igen, barátom! Nézzük csak, hogy az, amit nekem el akarsz mondani, átment-e a három szűrőn. Az első szűrő az igazság. Meggyőződtél-e arról, hogy igaz az, amit elmondani készülsz?
– Nem, de úgy hallottam és…
– Hm, no de a második szűrőn bizonyára átszűrted? Ez a jóság szűrője. Ha már nem bizonyíthatod, hogy mondanivalód igaz, felelj, hogy legalább jó-e?
– Nem, sőt ellenkezőleg…
– Hm, hm – csóválta fejét Szókratész –, hát akkor lássuk a harmadik szűrőt. Szükséges-e elmondanod azt, amit hallottál és annyira felizgatott téged?
– Szükségesnek éppen nem szükséges…
– Nos, kedvesem, ha mondanivalód se nem igaz, se nem jó, se nem szükséges, akkor temesd el magadban, és ne terhelj vele sem engem, sem magadat.”

Mégis terhelik magukat s minket, aztán szerfelett csodálkoznak, hogy válság van, nem gondolván arra, hogy az bizony – Plinio Corrêa de Oliveira szavaival – „magában az ember szívében játszódik le”. Ott bizony, s mindaddig nem is tűnik el onnan, amíg nem ismernek szeretetet, bűntudatot és igazságot!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info