A Bankár gyomrát a zászló leesését látva jeges rémület kapta marokra. Az a gondolat kísértette meg, hogy ennek a világméretű őrültségnek talán még a Mester sem tud gátat vetni… De nem, az nem lehet, hiszen a Mester és elődei immáron közel hét évszázada uralják a világot a színfalak mögül. Ennek nem lehet vége néhány rövid nap alatt. A teherautó lassított, majd megállt. A plató végén ülő két haramia külsejű őr lassan felállt, lassan nyújtóztatva ki elgémberedett lábukat. Lenyitották a plató végét, felcsapták a ponyvát és a kinti lámpák fénye bevilágította a fogolyszállítót. A foglyok számára a plató hirtelen óvó fészeknek tűnt, amit nem akartak elhagyni. A szabadságharc rossz oldalán állni azonban nem kívánságműsor.

– Felkelni és lefelé! – mordult fel a jobboldali őr.

A foglyok lassan feltápászkodtak és egyesével a plató oldalához vonultak, ahol két markos ember segített viszonylag sértetlenül földet érniük.

Ismét egy pincébe kerültek. Óra és ablak híján senki nem tudta, hogy mennyi időre.

Néhány óránkét el-elvittek valakit, de mindig érkeztek új „vendégek” is.

Egyszer csak a Bankár nevét mondta az ajtón belépő pribék, és már vitték is.

Fent egy folyosón betessékelték valami ajtón egy helyiségbe, amelyből egy másik ajtó nyílt az egész olyan hatást keltett, mint egy húsz éve elhagyott orvosi váró. A helyiségben azonban egyáltalán nem orvoslás folyt. Néhány perc várakozás után olyan fájdalmas üvöltés hangzott az ajtó mögül, hogy a Bankár azonnal kieresztette hólyagja tartalmát és kimeredt szemmel reszketve iramodott a folyosó felé. Az őr azonban útját állta. Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és valami emberre alig emlékeztető csomagot húztak ki rajta karjánál fogva. Mikor a véres szőke hajú testet vonszolók kiléptek a folyosóra, egy véres kötényű ember jelent meg az ajtóban, és hívogatóan intett. A Bankár ájultan rogyott a földre.

Arra tért magához, hogy hideg víz zúdul rá. Szétnézett, és egy széken ülve találta magát egy széles, gonosz külsejű fogókkal, és tűkkel teli asztal előtt. A sarokban egy nagy láda állt, amelyből sok vezeték állt ki. A szoba levegőjét verejték, hányás, vizelet és fekália átható szaga lengte be, amit hiába próbált elfedni az érezhetően bőven adagolt fertőtlenítő…

A plafonról két vastag kötél lógott, a végükön egy-egy középkori külsejű bilinccsel.

Az asztal mögött a kötényes ember vigyorgott. A másik sarokban egy orvos külsejű alak állt, aki egy kis asztalkán pakolászott gondterhelten.

– Ezzel bánjon már kicsit óvatosabban!

Már csak két újraélesztéshez van adrenalin nálam – mondta az orvos külsejű.

– Jól van, dokikám, majd áramot használ, abból van elég – röhögött fel a kötényes.

– Akkor beszélgessünk! – fordult a kötényes a bankárhoz, enervált mosollyal.

Az asztalról felemelt tűt szórakozottan hozzáfente egy rozsdamentes acél metszőollószerűséghez, majd a bankár felé lépett.

A Bankárból pedig hisztérikusan dőlni kezdett a szó, pedig senki nem nyúlt hozzá. Később is csak egy injekciót kapott, amitől a világ ködbe burkolódzott és csak az előtte lebegő testtelen arc által feltett kérdések léteztek. Ő pedig ellenállhatatlan kedvet érzett a válaszadáshoz…

Később, már a táborban megtudta, hogy szinte mindenki egy szőke hajú testet látott a vallatóhelyiség előtt.

A tábor kezdetleges körülményei és meglehetősen kőkori komfortja az arra hajlamosakban kiváltotta a „Követelem a jogaimat” reflexet. De a szabadságharc után, az Örökösök törvényei érvényesültek, és szerintük csak a szótárban előzheti meg a jog, a kötelességet.

A kimustrált katonai sátrak valóban nem voltak komfortosak, és tábori latrinák is szokatlanok voltak a márvány fürdőszobához szokott ülepeknek. Az elégedetlenkedő hangok azonban gyorsan elhallgattak. Hiába, a felezett ételadag, és néhány jól irányzott pofon, már sok száz éve bevált módszer a rabok kordában tartására…

A magukat politikai foglyoknak tartó elit tagjai és a börtönökből kihozott köztörvényes bűnözők bizalmatlanul méregették egymást. Azután az erőszakra szocializálódott gyilkosok, rablók és erőszaktevők úgy érezték, hogy a táborban is mások fognak helyettük dolgozni, ha a rabtársakat megfélemlítik, az őrségnek pedig kimondják a varázserejű szavakat:

Emberi jog! Rasszizmus! Üldöztetés!

Nagy bánatukra azonban kiderült, hogy azok, akikre ezek a szavak hatással vannak, már ugyanolyan rabruhát viselnek, mint ők…

A hangulat fokozódott, egyfolytában a fenti szavak skandálták, mígnem az őrség könnygázzal, gumilövedékkel és botokkal véget nem vetett a lázongásnak. Két álló napig üvöltés, sikoltozás és káromkodás töltötte be a tábort, hétszázötven rabot húztak deresre…

Ez, és a megkezdődő kivégzések, elegendőek voltak, hogy a szabadsághoz és jogokhoz szokott rabokban derengeni kezdjen, hogy ebben az új világban bizony csak kötelességeik vannak. A rabok munkarendje két fő részt tartalmazott: büntető munka a kőbányában és termelő munka a tábor gazdaságában. Ez utóbbit nem lehetett elhanyagolni, hiszen a rabok élelmezését ez a gazdaság biztosította. Az a kevés családtag, aki nem tagadta meg a közösséget a bentlakókkal, kéthavonta a gazdaságban megtermelt termékekből összeállított élelemcsomagot vásárolhatott és küldhetett a bűnösöknek.

A táboron kívül a szerencsés bűnösök menekültek és bujkáltak, azonban kénytelenek voltak szembesülni azzal a ténnyel, hogy az általuk lenézett tárgyként és engedelmes szolgaként kezelt kisemberek mindenütt ott vannak. Menekülési és elrejtőzési terveik egyre-másra a megbuktak azon, hogy a kisemberek segítségére volt szükségük. És segítség nem volt, immár semmilyen áron… A testőrök, lefizetett segítők és a még mindig hívő kollaboránsok sem segíthettek. A vég elkerülhetetlennek látszott. Az Örökösök több száz évi türelmes munkája nem volt hiába való.

***

A milliárdos olajbáró jachtja, csendesen siklott el a móló mellől a hajnali Adria békés vizein. Hűséges emberei és kedvenc kutyája a fedélzeten volt. Megúszta hát az őrületet! Igaz, hogy felesége nincs vele, de egyébként is terhessé vált már azzal a huszonnégy éves vénlánnyal mutatkozni. A világ az övé, nőt talál benne eleget! A beépített hűtőből kiemelt Dom Perignonos palack gyöngyöző tartalma aranylóan kínálta magát még ebben a hajnali órában is. Azonban a hajó kecses siklásának hirtelen egy hatalmas rándulás vetett véget. Az olajbáró hirtelen nem is tudta, hogy az asztallaptól szerzett púp fáj jobban, vagy a partról felharsanó százszólamú, kárörvendő röhögés! Hiába, az orvul elhelyezett drótkötél bármilyen hajót visszatartott volna…

A Maffia feje állig felfegyverzett emberei gyűrűjében, egyáltalán nem önkéntes pilótája társaságában a magángépéhez tartott. Odaérve azonban kellemetlenségek egész sora várta. Gondos kezek beragasztották a gép ajtaját és leszerelték a botkormány „szarvát”. Alig hagyta el az autóját, orvlövészek kezdték tizedelni a testőreit. Amikor vissza akart jutni páncélautója biztonságába, az elhagyottnak tűnő hangár oldala egyetlen iszonyatos csattanással beszakadt és a résen egy kehesen pöfögő T-34-es csikorgott át. A lövegcső gúnyosan mosolygó szájként meredt rájuk…

A szektavezér, híveitől kicsikart milliárdjait féltve, visszavonult erődítménynek is beillő házába, mert érezte, hogy ezúttal semmiféle jogvédő vagy lefizetett politikus nem tudja szavatolni a biztonságát. Fanatizált híveit felszólította, hogy életük árán is védelmezzék a benne megtestesülő isteni esszenciát! Alig lépett azonban háza legbenső szobájába, hogy a páncélszekrény megnyugtató közelségében kipihenje magát a következő, agymosásnak is beillő mise előtt, két akkora pofont kapott, hogy a szent alsónadrág azonnali cserére szorult!

A tábor személyzete – az Örökösök tanácsai szerint – mindent megtett, hogy a lakók valóban érezzék, hogy büntetésből vannak ott, olyannyira, hogy a kihelyezett szabadidős és sporteszközök inkább csak ironikusan emlékeztettek a liberális börtönök egyszer volt kényelmére. A napi munka 6 óra kőfejtés, 6 óra földművelés és egy óra takarítás után egyiküknek sem maradt energiája sportolni. A kigyúrtan érkezett köztörvényes bűnözők csakhamar megtanulták, hogy mi is az a munka, amit egész életükben olyan kényesen kerültek. A származásukra oly büszke készsonglőrök naponta új és új tünetekkel keresték fel a börtönorvost, de a hipochondriára kapott, fél adag ételt tartalmazó diéta hamarosan meghozta számukra a gyógyulást.

Aki lelki traumára panaszkodott, azt a dombon végzett kertészkedés tette tünetmentessé és szorgos munkaerővé. Az, hogy félóránként láthatta egy bűnözőtárs „utolsó táncát a kenderbalettban” olyan hatékonynak bizonyult, hogy nem ritkán tíz-tizenöt nemrég kevély politikus, pöffeszkedő bankár, öregeket agyonverő csínytevő és bűnpártoló rendőr remegett ott a hirtelen jött megvilágosodástól…
A megvilágosodástól, hogy több-kevesebb idő múlva ők is ott hintáznak majd, miközben korábban felolvasott bűnlajstromuk visszhangját kergeti a testüket körülfolyó szél.

Azt, hogy kinek „köszönhették” az új világ születését, nem tudta senki. Ha egy őr rendkívül bőbeszédűnek bizonyult, azt a választ adta, hogy a világ hanyatlását az Örökösök állították meg. De, hogy konkrétan kik Ők, és miért teszik, amit tesznek, az senkinek nem volt világos.

Senki nem tudta, senki nem értette a hétszáz éve készülő terv egészét. A tábor őrei csak arra koncentráltak, hogy az emberiség ellenségeit ott tartsák, ahova valók, ezzel segítve az Örökösök munkáját, amely a világ egészének megmentésére irányult.

A táboron kívül világszerte lázas munka folyt, építették az új világrendet, amelyben a törvény mindenkire vonatkozik és joga csak annak van, aki a kötelességeit már teljesítette, nincsenek lenézett vagy jogfosztott rasszok, csak kétfajta ember létezik, dolgozók és bűnözők.

A táborban így azután már mindenki egyenlővé vált, a többszörös gyilkosra ugyanaz a sors várt, mint a népeket nyomorító bankárra, vagy a hazaáruló politikusra. Vagyonuktól megfosztva segítők és jogok híján, jólét és hatalom helyett csupán a domb várta őket. A dombon pedig mindenki rájöhetett: vagyon és hatalom nincs ingyen, s ha hozzák a számlát, bizony fizetni kell!

Egy nap azután megtört a hallgatás fala. Önnön jólértesültségüktől ragyogó őrök vigyorogtak a rabok képébe, de nem mondtak semmit. Mígnem az egyik őr, György Úr, akit kora és modorossága miatt nem vettek igazán komolyan – és aki történelem professzorból lett hajléktalan, majd most őr – egyszer csak leült az egyik műanyag hordóra és mesélni kezdett…

(Folyt. köv.)

Írta: gróf Istvánhalmi Sándor

Hullócsillagok (1. rész)

Hunhír.info