A két világháború közötti olaszországi fasiszta rendszer az 1922. október 28-ai római bevonulással vette kezdetét. Négy év átmeneti periódus – az alkotmányos fasizmus – időszakát követőn 1926 őszére totális állam alakult ki. Az 1922 és 1943 nyara közti időszakot a történetírás a ventennio, vagyis a húsz év jelzővel illette. A hagyományos olasz vezető csoportok, a dinasztia és a plebejus fasizmus szakítása 1943 nyarán következett be. Ezt követően a történelem államalkotó tényezőként még másfél évet biztosított a fasiszta vetető csoportoknak. Itáliában talán már feloldották a múltat, a védelmi miniszter is elismerően említette az RSI harcosait az idős államfő előtt, akiről tudni kell, hogy bár hosszú ideig az Olasz Kommunista Párt szektás vezetője is volt, pályáját azonban a fasiszta egyetemi mozgalomban kezdte. A történelmi igazság, tanulságok mellett, mindez talán arra is jó lehet, hogy egyes felszínes szociálliberális uszítók elgondolkozzanak a múlt mérhetetlen összetettségén…

Többször történt utalás a fasizmus fogalmára, mely kapcsán teljes a fogalomzavar. Ez az SZKP KB 1933-as döntéséből eredeztethető, hogy ne keverjék össze a tömeggyilkos bolsevik „szocializmust” és a nemzetiszocializmust.

A 20-as, 30-as évtized alatt a fasiszta rendszer számos kiemelkedő eredményt mutathatott fel. Itália a mezőgazdaság fellendítése révén majdnem önálló lett gabonatermelésből, pár év alatt ötször annyi földterület bonifikációja történt meg, mint a megelőző liberális rendszer ötven éve alatt. Új városok, népi lakások /case popolari/ épültek, reprezentatív középületek, pályaudvarok nőttek ki a földből. Jelentős lendületet vett az észak-olaszországi kohászat, gépipar, repülőgépgyártás és az autóipar. Autópályák, vasutak, kikötők létesültek.

Az ipart irányító szervezetek, az IMI/Olasz Beruházási Intézet/ és az IRI/Ipari Rekonstrukciós Intézet/voltak. Argentínától Kínáig elemezték és vették át az olasz szociálpolitika eredményeit, mely jelentős törvényeket léptetett életbe az anya-, gyermek- és családvédelem területén. 1938-ban bevezették az 55. és 60. életévtől a női és a férfi nyugdíjat. Talán az sem lényegtelen, hogy az olasz nők e korszakban emancipálódhattak, léphettek ki a korábbi feudális elemekkel terhelt liberális rendszer és a klerikális felfogás kijelölte szerepekből. A rendszer számos kiemelkedő sport-, tudományos-, filmművészeti eredményt mutatott fel, a 30-as évek végén megkezdték a kísérleti tv-adást.

Többoldalú megközelítést igényelhet a két világháború közötti olasz kül- és katonapolitika vizsgálata. Kétségtelen, hogy a feszítő demográfiai növekedés telepítéseket igényelt, ugyanakkor a fegyveres konfliktusok kirobbantásában a hatalmi ellenfelek, pl. Haile Szelasszié hadserege provokációi is szerepet játszottak. A Duce egyébként csak a nem amharák lakta etióp országrészt akarta elfoglalni, ahol 1935 elején az olaszok törölték el a rabszolgaságot.

Az 1938-41 között békés európai átrendeződések kapcsán az olasz külpolitika az önrendelkezés, a méltányosság elveit követte, így Mussolini és Ciano külügyminiszter támogatták hazánk teljesen jogos hongyarapításait. Az olasz külpolitika a németektől eltérő, méltányosabb álláspontot képviselt 1939 márciusában az etnikai határok közé szorított Csehszlovákia megszállásakor, vagy Lengyelország 1939 szeptemberi lerohanásakor.

1938-ig az olasz zsidók számos katonai, gazdasági, kulturális vezetői tisztséget töltöttek be, ezt követően a Balkánon az olasz területek biztonságot jelentettek az oda menekülő zsidóknak. Olaszország számára 1940. június 10. jelentett radikális fordulatot, a Franciaországnak küldött hadüzenetet követően két olasz hadsereg indult támadásra a franciák ellen a Riviérától az Alpokig. E hadjárat rendkívül korlátozott sikereket tudott elérni, akárcsak az októberben az 1939 áprilisában elfoglalt Albániából megindított, Görögország elleni sikertelen támadás.

1940 szeptemberében megindult a britek elleni támadás Észak-Afrikában, az olaszok helyzetén csak Rommel Afrikakorpsa tudott segíteni. 1941-re a britek elfoglalták Etiópiát, 1942 októberében a jelentős páncélos- és légi fölénnyel rendelkező Montgomerry tábornok El-Alameinnél legyőzte a német-olasz csapatokat. 1943 májusára Tunisz elvesztésével összeomlott az afrikai birodalom befolyásterve.

Kezdeti sikereket követően a szovjet frontra vezényelt CSIR/Olasz Expedíciós Hadtest Oroszországban/, majd a 8. olasz hadsereg /ARMIR/ is vereséget szenvedtek, az utóbbi a 2. magyar hadsereg mellett a Donnál. 1943. július 10-én Szicília déli és keleti partjain rendkívül erős légi és haditengerészeti támogatással partra szálltak a 8. brit és az 5. amerikai hadsereg csapatai.
A Kesselring vezette Német Déli Hadsereg, és a Guzzoni tábornok vezette 6. olasz hadsereg heves ellenállást tanúsított a jelentős technikai fölényben lévő támadóknak. Különösen kitűnt a Livorno-hadosztály és a 75. nápolyi gyalogezred. Augusztus elejére a szövetségesek elfoglalták Szicíliát, a partraszállás szeptember elején Dél-Itáliában folytatódott. Az amerikaiak részéről háborús bűncselekmények is történtek, elfogott olasz katonákat végeztek ki.

Július 19-én súlyos, civil emberveszteséget is követelő szövetséges légi csapás érte Rómát, a közvélemény és a katonai-politikai vezetés is megrendült. A hatalmas szövetséges légiflotta B-17-es, B-24-es Liberátor, Marauder bombázói mintegy 3000 civil életét oltották ki a San Lorenzo munkásnegyedben.

Július 25-én a Fasiszta Nagytanács többsége támogatta Dino Grandi határozati javaslatát, mely a királyi alkotmányra hivatkozva a királyra ruházta át a hadsereg főparancsnokságát, és az állam vezetését. Az új miniszterelnök Badoglio tábornok bár látszólag lojalitásáról biztosította a németeket, megkezdte a kiugrás előkészítését. A szakítást a németekkel, a szövetségesekkel megkötött fegyverszünetet Badoglio szeptember 8-án este bejelentette a római rádióban.

Az Olaszországot megszálló német csapatok pár nap alatt birtokba vették az ország stratégiai pontjait, majd támadást indítottak Róma ellen. A négy olasz hadosztály és a civil ellenállók ellenállását két nap alatt sikerült megtörniük. Az SS véresen számolt le a Kefallonia-szigetén ellenállást tanúsító olasz Acqui-hadosztállyal, agyonlőtték Antonio Gandin tábornokot és több ezer katonáját. A Badoglio-kormány és a királyi család szeptember 9-én hajnalban pánikszerű jelenetek között Brindisibe menekült. Itt szerveződhetett meg antifasiszta-koalíciós alapon a Déli Királyság államszervezete.

A magukra hagyott olasz hadosztályok Róma körül kemény ellenállást tanúsítottak, de a szervezetlen küzdelmük elbukott. A németek a vezérkar egy részét is elfogták, ahová a szövetséges légi desszant hadosztályt várták, oda a fallschirmjagerek érkeztek.

Szeptember 12-én a már július 25 óta letartóztatott Mussolinit a Harald Otto Mors és Otto Skorzen vezette ejtőernyős és SS-különítmény szabadította ki a Campo Imperatorén. A Storch-gépek a Duce fogva tartását szolgáló szálloda előtt szálltak le, a németek által magukkal vitt Fernando Soletti olasz rendőrtábornok köszöntése, integetése megakadályozta a csendőrök ellenállását, akik végül koccintottak a németekkel…

A németek Mussolinit előbb Münchenbe szállították, majd visszatért Rómába. Szeptember 23-án bejelentette a fasiszta párt és az állam újjászervezését, mely a dinasztiával történő szakítás jelképes kifejezéseképp pár hét múlva az Olasz Szociális Köztársaság-Repubblica Sociále Italiana elnevezést kapta. Az új államot Németország, Japán, Mandzsukó, Románia, Magyarország, Bulgária, Szlovákia, Horvátország ismerték el. Szuverenitása nem terjedhetett ki a németek által megszállt tiroli területekre.

A kormány, az államszervezet gyorsan újjászerveződött, egy új alkotmány is megszületett, azonban tényleges törvényhozási elfogadását a háború utáni időkre halasztották. A kormányszervek főként a Garda-tó mellett, Salo és Gargnano környékén rendezkedtek be.

A kormányba számos, eddig magas színvonalat képviselő személy is bekapcsolódott, részben a német nyomás és a radikálisok mérséklésére. A Köztársasági Fasiszta Párt /PNF/ élére Alessandro Pavolini került, ő lett az RSI második embere. 1943 kora őszétől hónapokra megállt a front Nápoly és Róma között. Ez stabilizálta akár a Déli Királyság, akár az Olasz Szociális Köztársaság rendszerét. Az Olasz Szociális Köztársaság területén jelentős gazdasági, gépipari-hadiipari kapacitás volt, melyet a németek jelentős mértékben igénybe vettek.

1943 szeptember-október fordulóján a németek leszerelték az olasz fegyveres erőket, a katonák nagy részét Németországba vitték, és kényszermunkára fogták. Az olasz fegyveres erők széthullását azonnal kihasználták a kommunista és a délszláv partinán csoportok, terrormerényleteket kezdtek az állami-, párt- és katonai vezetők ellen. A délszláv nacionalista-kommunista partizánok célja Venezia-Giulia és Isztria Jugoszláviához csatolása volt.

Az országon beül elszabadult a terror, ígéretes jövő előtt álló fiatalok estek áldozatul az erőszaknak. Salvatore d’Acquisto csendőr tiszthelyettest Róma mellett kivégezték a németek, ugyanis keresztény hitétől indítva magára vállalt egy vélt partizánakciót, ezzel a németek által kijelölt túszok életét mentette meg.

Norma Cosetto egyetemista lányt társaival együtt Isztriában rabolták el a délszláv és olasz kommunista partizánok, erőszakoskodások után a foibákba /mély barlangok/ dobálták őket. A decemberben megérkező németek e partizán bandát felszámolták és megbüntették. E keleti területen mintegy 10 ezer olasz sorsa lett a foibákba dobálás 1945 nyaráig.

Badoglio javaslata ellenére Észak-Olaszországban a partizánok, különösen a kommunisták kíméletlen terrorba kezdtek. Már az első két hónap alatt minden napra esett egy merénylet. Természetesen ez kiváltotta a németek és a köztársasági szervek sokszor brutális és kegyetlen fellépését. Az ellenállás vezető szerve az Észak-Olaszország Nemzeti Felszabadító Bizottsága /CLNAI/ volt. Katonai szervezete a CVL, vagyis a Szabadság Önkéntesinek Hadteste, élén az a Cadorna tábornok állt, akinek vezérkari főnök édesapját 1917 novemberében Caporetto után menesztették.

Az újjászületett fasiszta állam szervei a lehetőségeknek megfelelően hatékonyan tudták működtetni a rendszert. Giampietro Pellegrini pénzügyminiszter viszonylagos pénzügyi egyensúlyt ért el, a német háborús márka visszavonásával mérséklődött az infláció. A kormány az állampolgárok védelmében maximálta az alapvető fogyasztási termékek árait. Tassinari mezőgazdasági miniszter eredményeként az 1945-ös termés is sikeres volt. Az ipar a szövetséges légitámadások ellenére hatékonyan működött, teljesítette a német és a többi szövetséges megrendeléseit. 1944 nyarára, az eredeti fasiszta program alapján, a német ellenvetésekkel szemben nacionalizálták, állami kezelésbe vették az észak-olaszországi nehézipart, dolgozói önigazgatási szerveket hoztak létre. Összegezve azonban a bombázások és a német szállítások súlyos károkat okoztak az olasz gazdaságban.

Az RSI fegyveres erői is gyorsan megszerveződtek. Fő részei a Köztársasági Nemzeti Gárda /GNR/, A Nemzeti Köztársasági Hadsereg/ENR/, a Nemzeti Köztársasági Légierő/ANR/, valamint a tengeri flotta, a Decima Flottiglia MAS voltak. Speciális alakulat volt a Fekete Brigádok elnevezésű pártmilícia.

A szövetségesek előrenyomulásával párhuzamosan erősödött a partizánmozgalom, több helyen rövid időre partizán köztársaságok jöttek létre. Természetesen az ellenállás katonai és mérsékelt szárnya jelentős értékeket képviselt, azonban a nagyvárosokban a balszárnyat képviselő kommunista és akciópárti partizánakciók, az említett keleti területeken pedig a délszláv partizánok jelentették a legnagyobb veszélyt. A felelőtlen, Badoglio által is ellenzett terrorakciók súlyos megtorlást váltottak ki. A két legtragikusabb példa az 1944. március 19-ei római Via Rasella-i merénylet volt, melynek bosszújaként Kappler SS-parancsnok a 35 meghalt fiatal dél-tiroli SS-katonáért bosszúként tízszeres számú túszt végeztetett ki. Az 1944 augusztusi milánói terrorakció miatt 15 fiatal partizánt végeztetett ki Theo Saevecke Gestapo-parancsnok, a halálra ítéltek számát Vincenzo Costa milánói pártvezető és a Fekete Brigádok parancsnoka könyörögte le. Mégis e tér vált az ellenállás jelképes bosszúja színterévé.

Néhány szót még érdemes említeni az RSI kiemelkedő katonai vezetőiről. A védelmi miniszter Rodolfo Graziani tábornok lett, ő inkább irányító szerepet töltött be, megakadályozva a német tervet, hogy az RSI hadserege pártmilícia jellegű legyen. A három vadász repülőcsoport egyikének parancsnoka Adriano Visconti kapitány számos légi győzelmet ért el az amerikai légi erődök ellen. 1945. április 25-én, a fegyverletételt követően a partizánok meggyilkolták.

A Flottiglia MAS parancsnoka, Junio Valerio Borghese ezredes, a „fekete herceg” mint tengeralattjáró parancsnok a háború első éveiben számos csapást mért a brit hadihajókra. 1945 tavaszán sikeresen verte vissza az északi területeken a délszláv partizánokat. E célból titkos egyezményt kötött Courten admirálissal, a déli kormány haditengerészeti miniszterével. Az ellenállás mintegy 40-50 ezer fős áldozata mellett majd hasonló létszámot tett ki az RSI vesztesége, a baloldali és a jugoszláv partizánok által megölt szimpatizánsokat, elesett katonákat, a bombázások civil áldozatait is figyelembe véve. Magán az ellenállási mozgalmon belül is harcok voltak a jobb- és a baloldal között. 1945 áprilisára a németek magukra hagyták szövetségeseiket, Kesselring utóda Vietinghoff tábornok fő célja az eredményes visszavonulás és partizán és köztársasági erők összetűzései, az erőszak elszabadulásának megakadályozása volt. Ennek ellenére a Fekete Brigádok az utolsó pillanatig ellenállást tanúsítottak. A köztársasági légierő még áprilisban is megtámadta az aránytalan túlerőben lévő amerikai bombázókat.

Összegezve, az Olasz Szociális köztársaság, igazságügy-minisztere, Pietro Pisenti kifejezésével a ”szükséges köztársaság” védte az olasz érdekeket, az olasz lakosságot a német nyomás, a baloldali és a jugoszláv partizánmozgalom ellen. Mai – de az akkori magyar politikai gondolkodás szemszögéből is – természetesen nehezen elfogadható a totális állam, azonban bátran kimondhatjuk, az RSI jól szervezett államot, tagolt fegyveres testületeket, jól működő gazdaságot épített fel és tartott életben.

Végezetül meg kell említeni a jól működő olasz-magyar kapcsolatokat. Itália támogatta jogos revíziós törekvéseinket, a Kállay-kormány önállósági törekvéseit. Élénkek voltak a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok a nyersanyag- és az energiahordozó kitermelés, a feldolgozóipar területén. A hadipar területén Magyarország főként repülőgépeket és alkatrészeket vásárolt, Itália pedig a Juhász-Gamma típusú légvédelmi rendszereket. Virágzott a kulturális együttműködés, Pannonhalmán működött az olasz nyelvű Galeazzo Ciano Gimnázium, Budapesten a régi képviselőházban 1943 június 21-én, Horthy Miklós Főméltóságú Kormányzó úr jelenlétében nyílt meg az Olasz Intézet.

1943 őszétől 1944 végéig párhuzamosan működött Budapesten a köztársasági és a királyi követség. Kevesen tudják, hogy a sok zsidón segítő, megmentő, spanyol követségi ügyvivőként megjelenő Giorgo Perlasca mögött is jelentős fasiszta párttevékenység állt.

Itáliában talán már feloldották a múltat, a védelmi miniszter is elismerően említette az RSI harcosait az idős államfő előtt, akiről tudni kell, hogy bár hosszú ideig az Olasz Kommunista Párt szektás vezetője is volt, pályáját azonban a fasiszta egyetemi mozgalomban kezdte. A történelmi igazság, tanulságok mellett, mindez talán arra is jó lehet, hogy egyes felszínes szociálliberális uszítók elgondolkozzanak a múlt mérhetetlen összetettségén…

Károlyfalvi József – Hunhír.info