Minden nemzet, így a mienk költőinek-íróinak is megvannak a középszerűségei, akik nem hagynak ugyan maguk után korszakos alkotásokat, viszont egy-egy társadalmi rétegnek, művészi stílusnak vagy politikai gondolatnak ugyan a klasszikusok tökélyétől elmaradó, az átlagosnál viszont mégis magasabb igényű tolmácsolása miatt megbecsülendők. Ilyen a százötven éve, 1863. szeptember 22-én született (és 1954. február 25-én Budapesten elhunyt) Herczeg Ferenc, akit a legújabb Nemzeti Alaptanterv sem ismer. Vajon miért? Alighanem azért, mert leírta, hogy Károlyi Mihály nem hős volt, hanem degenerált hazardőr.

Úri középosztályunk irodalomszemléletének képviselői már életében írófejedelemként tisztelték, az övékétől elétérő entitások értékeinek határozott megjelenítőit zsigerből gyűlölő, a leginkább Lukács (Löwinger) György és Zsolt (Steiner) Béla által fémjelzett urbánusok viszont elhallgattatták, így egy tárgyilagos irodalomtörténész nem tehet mást, mint a két véglet között rámutat az „aurea mediocritas”-ra, az arany középszerre, vagyis arra, hogy sem ízlésvilágával, sem világnézetével nem alkotott ugyan korszakosat, viszont a dzsentrivilág átlagosnál magasabb igényű, ugyanakkor a klasszikusok tökélyétől elmaradó tolmácsolásával mégis megbecsülésre méltó.

A hűbelebalázsos dzsentrivilágunk magán- és közéleti esetlenségeit már a tizenkilencedik század végén tollára tűző, délvidéki sváb származása soha le nem tagadása mellett magát mindvégig magyarként elkönyvelő író köz- és felsőfokú oktatásunkból idestova hatvan esztendeje való mellőzésének igazi oka persze nem klasszikusainkhoz képest középszerű mivolta, hanem a két világháború közötti revíziós mozgalmak aktív támogatása mellett (amelyet Napkelte előtt című, 1937-ben megjelent közéleti publicisztikai kötetet tanúsít) egyes regényeiben (leginkább az „Andor és András”-ban) a pesti „ripacs újságírók” szatirizálása, cinizmusuk ironikus leleplezése.

Noha sohasem mert velük szembeszállni úgy, mint például egy Erdélyi József, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Dezső vagy Tormay Cécile, mégis fekete báránnyá vált szemükben továbbá azért is, mert (amint leginkább „Két arckép című visszaemlékezéséből világosan kitűnik) 1918 és 1919 tragédiájának felelőseiről sem rejtette véka alá meggyőződését, mindenekelőtt Károlyi Mihályról, a „degenerált hazardőr”-ről, aki szerinte „nem tudott fölemelkedni a magyar néphez, ahelyett lesüllyedt a pesti utcához: kivégezte Magyarországot, úgy bánt el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi a kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére: legbizalmasabb hívei sem tartották jelentékeny politikusnak”.

Azonban legjobb művei jelenünk talán nem alaptalanul végzetesnek tűnő értékvesztésében is iránytűkként szolgálnak, mint „Bizánc” című drámája, amelynek alábbi részlete ma, a nemek szabad megválasztását hirdető gender ideológiája, a nemi devianciák, mindenekelőtt a homoszexuálisok, leszbikusok, transzvesztiták korábban sohasem tapasztalt térhódításakor különösen is intő, magyarázó lábjegyzetet nem igénylő figyelmeztetés arra, mivé lesznek miattuk országok, birodalmak, így mintha korántsem csak az 1453-ban összeomlott kelet-római birodalomról, hanem korunkról is szólna:

„Pátriárka: Nem, ily szörnyű gyilkolást nem engedhet meg Isten mérhetetlen irgalma!
Giovanni: A patkányhad addig rágta a ház alapját, amíg rászakadt. Most ijedten visítanak: Isten tégy csodát! Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért!
Olga: De az asszonyok is? Az asszonyok?
Giovanni: Ti apró fogaitokkal éppoly dühösen rágtátok az állam alapját, mint hímeitek. Kiszívtátok Bizánc csontjaiból az erőt, ifjak helyett falánk heréket adtatok neki, szüzek helyett hitetlen bábokat. Bizony mondom, a léhaságtok éppoly nemzetáruló volt, mint férfiaitok hitványsága.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info